05 - Újra

05 - Újra

Love Grynbeer, 2015. 09. 17., London


Összeszorítom az ajkaimat, ujjaimat egymásba fűzöm ölemben. Anyára pillantok, aki egy fehér alapon fekete mintás, nyári szoknyát tart a kezében. Rám mosolyog, és meglebegteti szemeim előtt a ruhát, mintha csak arra várna, hogy utána vessem magam.


- Nem fogok novemberben szoknyát felvenni - rázom meg a fejem hevesen. Eszem ágában sincs ruhát felvenni ma, akármennyire is szereti Zayn. Nem fogok megfagyni.

- Tudom, hogy fel akarod venni, kicsim. Ez volt Zayn kedvenc darabja, ő vete neked - teszi csípőre kezeit anyukám, én viszont nem tágítok. - És egy fekete harisnyával? Kölcsön adom a bakancsomat is.

- Bakancsot szoknyával? - felvonom a szemöldököm, lelki szemeim előtt megjelenik az összeállítás, és azt kell mondanom, hogy nem is rossz. De akkor sem fogok öt-hat fokban ilyen öltözékben mászkálni.

- A mai lányoknál az a menő. Kicsim, na! - unszal anya unhatatlanul. Felsóhajtok, majd megforgatom a szemem.

- De csak is bőrkabáttal - kötöm ki az én feltételeimet.

Anya tapsikolva bólint, lehajíta a ruhát az ágyra. Szorosan magához ölel, mintha ez lenne a legnagyobb és valamire méltóbb dolog, amit egész életében elkövetett. Felnevelt engem, szerintem ez áll az első helyen.

Felkelek az ágyról, miután sikeresen leoperálom magamról anyukámat, s az óra felé pillantok. Öt perce háromnegyed kettő, talán ideje lenne belehúzni. Ami azt illeti, nem vagyok biztos magamban, sem Zaynben, sem abban, hogy egyáltalán ott lesz. Mi van, ha nem? Azt már nem bírnám elviselni, így is túl sok dolog van, ami a vállamat nyomja. Mintha csak egy üres porhüvely lennék sok pókhálóval: se lélek, se érzések. Azthiszem az élet a legnehezebb játék, amit valaha játszottam. És már csak egy esélyem maradt, Zayn Malik.

- Menj el fürdeni, addig kivasalom a szoknyát - terelget a fürdőszoba felé, kezembe nyomva egy fekete fehérneműszettet.

Az ajtóban felé fordulok. - Ezt te mindd eltervezted, míg aludtam, vagy mi?

- Hát - anyukám nevetve megvonja a vállát, ami belőlem is kicsal egy ártatlan mosolyt. Tudom, hogy csak miattam csinálja, azért, mert szeret. Csak azt akarja, hogy boldog legyek, és, hogy ne szenvedjek annyit,mint amennyit neki kellett. Csak jó anya akar lenni, és tökéletesen csinálja. Nem hiába ő a példaképem.

Becsukom magam mögött fürdőszobám ajtaját, a bugyi-melltartó párost a fogasra akasztva. Nem is értem, hogy miért hordom az utóbbit, mikor nincs is mit tartania. Húsz évesen ez elég kínos dolog tud lenni, főleg, mikor strandra megyünk anyával, és a hosszú lábaimnak köszönhetően felfigyelnek rám az emberek, majd a melleimet keresik, de az nincs sehol. Vagyis van valahol, csak még nem találtam meg. Felsóhajtok, a tükör elé állva szedem ki a hajgumit rakoncátlan tincseim közül. A vörös hajzuhatag rögtön a vállamra és a szemem elé omlik, s miután többszöri fújkálás után sem tűnik el onnan, ujjaimmal fésülöm el. Megmosom az arcomat, kicsit felfrissítve a bőrömet.

Miután levetem a tegnap este óta rajtam levő pizsamát, úgy döntök, ma meleg vízben fürdöm meg. Nincs kedvem erősebb megfázást kapni, az is elég, amit tegnap jószerrel szereztem. E állítás igazolása képp visszafolytok egy kisebb köhögőgörcsöt. Beleülök a forró, szinte égető vízbe, de valahogy jól esik, lehunyt szemekkel hajtom hátra a fejem. A gondolataim kuszák és gyorsak, igyekszem egyikbe sem belebonyolodni és nyugalmat erőltetni magamra. Úgy érzem, mintha újra tizenhat éves lennék, és az első randimra készülnék vele. Csak az érzéseim mások: akkor féltem és várakozó voltam, most viszont egyenesen rettegek, és a földöntúli izgalmak egy olyan szintjét élem meg, ahonnan talán nincs is feljebb. Nem tudom mi lesz, de az biztos, hogy addig nem megy haza, amíg nem mondja el nekem, miért vagy kiért hagyott el. Hogy miért mondta, hogy ne várjam meg, s amíg ezt megválaszolja, én is választ adok majd saját magamnak arra, hogy-hogy voltam képes várni egy olyan emberre két évig, aki se szó, se beszéd, lelépett. Valószínűleg ez az egyetlen kérdés, amire még saját mgamnak sem vagyok képes választ adni. Szeretem? Igen, de ez nem megfelelő. Olyan kötelék köt hozzá, amit nem tudok megmagyarázni, olyan kötelék, amit nem tudok elszakítani. Talán nem is akarom.

Tusfürdőt nyomok a tenyerembe, és olyan lassan kenem magam be vele, amennyire csak lehet. Tagadhatatlanul húzni akarom az időt, igen; de ki nem tenné? Amennyire várom, illetve vártam az elmúlt két évben ezt a találkozást, annyira riadtam most vissza, és legszívesebben csak a szobámban ülnék. Pedig olyan sokszor elképzeltem már, hogy milyen lesz, ha újra találkozunk: összefutunk egy kávézóban, mert én szerencsétlenül belé futok. Vagy eljön hozzám, és szerenádot ad, mert vissza akar kapni, hisz rosszul cselekedett. Arra viszont nem gondoltam, hogy egyszer én fogom felhívni, ő pedig vissza hív, hogy találkozót kérjen. Egyáltalán miről akar beszélni? Rólunk? A házról, amit közösen vettünk, én pedig egyedül adtam el? Cicáról, a szintén közös kiskutyánkról, aki itt lakik velünk? Nem tudtam eldönteni, és ahogy egyre jobban belerágtam magam, egyre rosszabb lett. Változott talán? Magasabb lett? Izmosabb, vagy fordítva? Megnövesztette a haját? Még mindig az én Zaynem, vagy valaki más?

Megrázom a fejem, amikor anya kiált át az ajtón.

- Kész vagy kicsim? Fél három van!

Mennyi? Fél három? Lehetetlen, hogy már háromnegyed órája fürdök. Mintha csak öt perce ültem volna bele a kádba. Sajnálozva lemosom magamról a tusfürdőt, megmosom a hajam és nehéz szívvel, de kiszállok. Magam köré csavarok egy törölközőt, a hajamra is teszek egyet, és a tükör elé állok. Megtörölközöm, s miután felöltözöm, ha lehet ezt így nevezni, megszárítom a hajam. Egy idétlen kontyba fogom, ami természetesen nem tetszik, szóval még kétszer átvariálom, aminek az lesz a következménye, hogy inkább kiengedve hagyom.

- Love! - szól újra anyu, pont, mikor kinyitom az ajtót.

- Kész vagyok, nyugi - mosolygok izgatott arcára. Kezembe nyom egy fekete harisnyát, intve, hogy bújjak bele. Így is teszek, az anyaga puha és selymes, pedig egyszerű nylon anyaga van. Miután rendesen elnavigálom a harisnya sarkát az enyémhez, sietve bújok bele a ruhába. Sosem hordtam, pedig Zayntől kaptam az első évfordulónkra. Pont passzol rám, talán már kicsit ki is nőttem az eltelt három év alatt, de ez a javamra szolgál: a melleim nagyobbaknak, a lábaim pedig vastagabbnak tűnnek benne. Nem vagyok felszínes, de az előítéleteket gyűlölöm, és a pálcika alkatom láttán az emberek szeretnek olyasfajta teórikát gyártani, hogy: "Ez a lány anorexiás zavarban szenved!". És akármennyire nem szeretném magamra venni, mert nem igaz, mindig fáj egy kicsit. - Nem is rossz - pillantok némileg elismerően a tükörbe. - De nem tökéletes.

- Nem kell annak lenned - fogja meg a vállamat mögém állva anyu, s a tükörböl pillant rám. - Nekem az vagy, és mindig is az leszel, kicsim. És Zaynnek is tökéletes vagy, hidd el - nyom egy apró puszit az arcomra, megsimítja a karomat, s ellép mögüllem. - A bakancsal pedig mégjobb leszel!

Felnevetek, majd fejem rázva huppanok le az ágyra. Kezembe veszem a fekete, bőr anyagú bakancsot, tanulmányozom egy darabig, főleg a rockos hatást nyújtó láncokat rajta. Majd belebújtatom a lábam, gyorsan befűzve a fűzőket. Mászkálok benne pár kört, s elismerően bólintok anyu felé. - Ezt le fogom nyúlni tőled - villantok rá egy ezerwattos vigyort.

- Hogyne - horkan fel viccesen, majd kézen ragadva újra a fürdőszoba felé lökdös. - Sminkelj, addig beizzítom az autódat!

- Hagyd, gyalog megyek. Ilyen ideggel a vénáimban aligha tudok vezetni - intem le, miközben előkotrom a szempillaspirálomat. Nagyjából csak azt szoktam használni, semmi mást, de ezt betudom egy igencsak különleges pillanatnak, szóval a szemem is kihúzásra kerül.

Remegő kezekkel veszem magamhoz a táskámat, s még utólag beledobálom a cuccaimat, ami egy doboz cigaretta, öngyújtó, egy csomag zsebkendő és pár font. Fülhallgatóm a telefonomba dugom, majd az egyik felét a fülembe helyezem. Elindítom Christina Perri - Human című slágerét, magamban dúdolva a dallamot. Lassan lépdelek le a lépcsőn, ahol anya az ajtóban állva vár. Mintha a bankettemre vagy egy randevúra mennék, úgy ujjong magában és nem magában, mint egy fogszabályzós tinédzser. Nem rá ütöttem, azthiszem. Én az a szorongós, önmarcangolós fajta vagyok.

- Ha bármi van, hívj, és repülök érted, rendben? - puszit nyom a homlokomra. Imádom, hogy még a mai napig is úgy bánik velem, mintha éppen most kezdeném az első osztályt, vagy mintha csak három vagy négy éves lennék. Sok velem egykorúval ellentétben nem ellenkezem, ha anya meg akarja fogni a kezem, ha átsétálunk az úttesten. Nagy vagyok már, ez igaz, de attól az ő kislánya, és ő természetes módon csak félt engem.

- Rendben - bólintok, és egy suhanó puszit nyomva az arcára, már az ajtón kívül is találom magam. A telefonomra pillantva tudatom magammal, hogy tíz percem van a parkba érni, ami gyakorlatilag normális, séta tempóban három, négy percbe telik. Ezáltal van időm lassabban sétálni és gondolkodni.

A headset mindkét vége a fülemben van már, halkan suttogom a dallamot. Egy elhanyagolt kis utcában lakunk anyával, a főút háta mögött, tökéletes lakhely egy olyan lánynak, mint amilyen én vagyok. Se szemtelen szomszédok, se utcai verekedések hajnali háromkor, se részeg fiatalok. Időseknek ajánlott nyugalmat nyújt, amit én nagyon szeretek.

Kiráz a hideg az újból felcsendülő dallamoktól, próbálom kitisztítani a fejem, de egyszerre annyi gondolatra kéne figyelnem, hogy teljesen beleszédülök. Első sorban arra gondolok, hogy mi lesz ha nem jön el? Ha ismételten átvert, mint annak idején az "örökké együtt leszünk" mondataival. Akkor biztos, hogy ott helyben végeznék magammal. Titkon belül azt kívánom, hogy legyen minden úgy, mint régen, mintha ez a két év meg sem történt volna. Én képes lennék megbocsátani, ez az idő tökéletesen elég volt arra, hogy magamban átgondoljam a dolgokat. Először mérges voltam, hónapokig dühöngőbe jártam, de sosem Zaynt képzeltem magam elé. Ismeretlen arcok kísértettek, nem tudtam haragudni rá. Egyszerűen csak fájt, inkább hiányzott a közelsége, mintsem az, hogy utáljam. Pedig akartam, nagyon is, de sehogy sem jött össze. Csak egyre jobban szerettem, és felemésztett a tudatlanság különös világa.

Gondolataimból a felém magasodó Bisade park hatalmas fémtáblával ellátott kapuja szakít ki. Annyi emléket hordoz magában, annyi örömet és szépséget, amennyit Zaynnel átéltem. Mazochista időszakaimban ide szoktam futni járni, felidézni mindazt a jót, ami anno megtörtént velem. Kedves, boldog, szenvedélyes dolgok.

Remegő lábakkal sétálok át az ívelt kapu alatt, gyomromban azonnal szorító görcs keletkezik. Próbálom feloldani szép gondolatokkal, mint például a kókuszos fagyi, vagy Zayn mosolya, de a bizsergés még elviselhetetlenebb lesz. A kókuszos a kedvenc fagyija. A körmömet rágom, ahogy egyre beljebb haladok a macskaköves járdán, mindkét oldalról hatalmas tujafák magasodnak fölém. Összehúzom mgamon a bőrkabátot, tekintetemmel jobbra-balra pillantok, hátha meglátom őt. A görcs egyre erősebb, a képzelt hasi fájdalmaktól szinte összegörnyedek.

És akkor meglátom; egy fehérre mázolt padon ül, fejét lehajtja, kapucnit visel. Lábaim a földbe gyökereznek, nem kapok lecegőt, kezeimet a torkomra simítom. Ilyen nehéz a viszontlátás? A szívem olyan hevesen ver, hogy valószínűleg még Kanadában is hallják. Próbálok mozdulni, de nem megy, a testem egyszerűen nem engedelmeskedik nekem. A könnyeim marják szememet, lassan kúsznak le arcomon. Kitépem fülembőla fülhallgatót és a táskámba gyűröm a telefonommal együtt, és igyekszem előhalászni az otthon eltett zsebkendőt, de a kezem olyan szinten remeg, hogy nem tudom arrébb kotorni a táska alján lapuló holmikat.

- Baszdki - motyogom, tenyerem élével megtisztítva arcomat a könnyektől. Miután sikeresen előszedek egy rongyossá gyűrődött zsebkendőt, felemelem a fejem, és vissza pillantok rá. Engem néz, barna szemei a vesémig hatolnak. Nyelek egyet, feltűnésmentesen igyekszem kifújni az orromat.

Feláll, csiga léptekkel indul felém, én viszont nem mozdulok. Két év elmaradt figyelését szívom magamba, tanulmányozva őt. Fekete nadrágot visel, szürke pulóverrel és bőrkabáttal. A lábán a szokásos nem befűzött bakancsa van, a járása annyira ismerős mégis új, és annyira megnyugtató. Végig a szemembe néz, miközben az irányomba halad, én viszont igyekszem magamba erőltetni a látványt; a frissen borotvált arcát, a szerencsétlenül elvágott arcát, a csillogó szemeit, a száját, az orrát, és a szürkére mázolt haját. Még az is tetszik, mindent imádok, ami ő.

- Love - megáll előttem, tartja az egy méter távolságot. Könnyfátyolos szemekkel pillantok fel rá, ajkaim remegnek.

- Meg sem ölelsz? - kérdezem suttogva, sírós hangon. Kifújja az eddig bent tartott levegőt, testtartása ellazul, ahogy kitárt karjai közé vetem magam.

Olyan jó érzés ölelni, újra érezni, hogy mellettem van, hogy ő megvéd, hogy biztonságban vagyok. A könnyeim patakokban cikáznak le arcomon, olyan szorosan ölelem magamhoz, hogy az ujjbegyeim elfehérdenek kabátja szorítása közben. Innentől sohasem akarom elengedni.

- Annyira hiányoztál - suttogom megtörten. - Tudtam, hogy vissza jössz.

Azt mondom, ami épp a fejemben jár, nem vagyok képes leállítani magam, de ennyi keserves idő után nem is akarom. Tudnia kell, hogy érzek iránta változatlanul a mai napig.

- Megígérted, hogy még látjuk egymást, és itt vagy. Betartottad.

- Te viszont nem - a hangja talán még rekedtesebb, mint volt, belül egy kicsit mégjobban felépülök a lassan múló hiánya miatt. Nem, igazából ő még akkor is hiányzik, ha mellettem van. Kiráz a hideg. - Vártál rám, Love.

- Hogyne tettem volna? - suttogom a vállába, majd elhúzódom tőle. Remegő kezeim közé fogom az arcát, az ő szemei is könnyel áztatottak. - Bármeddig várnék rád.

Olyan őszintén mondtam és gondoltam mindent, amennyire emberi lény nem tudna.

Percekig csak néztünk egymásra, próbáltuk bepótolni az elmaradt két évet, hiszen már biztosan tudtam, hogy ő is szeret még. Éreztem, még ha nem is mondta ki. Legbelül tudtam.

- Üljünk le - biccent végül a pad felé fejével, ujjait rögtön enyémek közé csúsztatva. Akaratlanul szorítom meg a kezét, ő pedig ugyanígy tesz. Leülünk a padra, térde súrolja az enyémet, ahogy féloldalasan egymás felé fordulunk. Kezeit kabát zsebébe dugja, én viszont az olemben pihentetem a sajátjaimat. Kínosnak érzem magam, nem tudom, hogy mihez kezdjek. Azelőtt sohasem volt ilyen, változott valami?

- Hogy vagy? - kérdezi később halkan. Letörlöm az arcomra száradó könnyeke, próbálok emberi hangon válaszolni.

- Jól. Nem hazudok, tényleg. Anyával kész játék az élet, tudod.

Ajkai mosolyba szöknek, sunyin pillant fel rám.

- Hiányzott a hangod - jegyzi meg, ami totálisan belepirulok. Arcára pillantok, és csak most tűnik fel, hogy egész vörös árnyalata van, néhol még halványan, de foltos is. Bőrére simítom a kezem, puhán húzom végig rajta hüvelykujjam. Lehunyja a szemeit.

- Mi történt az arcoddal?

Vesz egy apró levegőt.

- Meleg víz.

- Leforráztad magad? - kérdezem halkan. - Miattam, Zayn? - hallgatás beleegyezés.

Elhúzom a kezem, bűntudatosan ejtem az ölembe, de szinte azonnal utána kap. - Nem miattad. Tényleg.

Ismét arcát fürkészem érzem, ahogy a könnyeim újdonsült erővel törnek rám. Annyi kérdésem lenne hozzá. Hol volt? Mit csinált? Kivel volt? Gondolt rám? Haza akart jönni? Volt Londonban azóta? Annyi kérdés, és nem tudom, melyiket tegyem fel neki. Beharapom az alsó ajkam.

- Miért mentél el?