02 - Véletlenek
Kezeimet arcomra tapasztom, dörzsölve a bőrt. Szinte már fáj, ahogy körmeimmel nyúzom a szemem alatti részt, mintha ki akarnám kaparni a saját szemeimet. Legszívesebben azt is tenném. Fejemet a falnak döntöm, egymás után háromszor lefejelve. Nem. Nem. Nem.
- Hogy lehetsz ekkora marha? Nem hiszem el, Harry! A kibaszott életbe! Minek születtél meg? Bocsánat, anyád nem tudhatta, hogy ekkora nagy fasz leszel! Istenem! Te seggfej állat! - üvöltözöm vele, folyamatos, egyenetlen köröket járva a szobában. Festett szürke hajamba túrok, úgy meredek újból rá. - Hogy a faszomba juthatott ez mégis eszedbe? Odaadni neki a telefonszámomat? A lakcímemet, ember? A Föld nem hordott még a hátán ilyen barmot, mint te vagy, öregem! A picsába! - ismét rám tör a pusztíthatnék, a keserves düh roham.
- Nyugodj le haver, a kurva életbe már. Tedd magad tartalékra. Relax, testvér, relax - kezeit teste mellé emeli, s ujjait behajlítva kezd "ommm"-ozásba. Hippi geci.
- Te csak ne pofázz nekem, bazdmeg - dörrenek rá, fülét-farkát behúzza. - A világon nincs mégegy ilyen balek - remegő ujjaim közé veszek egy szál cigarettát, majd meggyújtom. Jó érzéssel tölt el, ahogy a füst végig áramlik a tüdőmben, majd az ereimben, extázis hatású.
- Figyelj. Ha legközelebb felhívsz, közöld, hogy van egy mindenre elszánt, teljesen dinka ex-nőd, aki kibaszott két év után is arra vár, hogy mikor mész vissza hozzá. Hogy szeded össze az ilyen nőket? Pedig Love egész normálisnak tűnt - hümmög állát simogatva. Felhúzom a szemöldököm, ujjaim ökölbe görbülnek.
- Kurvára ne beszélj így róla - morgom, s levetem magam a kanapéra, Harry mellé. Megriad kissé, arrébb húzódik. Nevetnem kell rajta.
- Miért ne? Az exed, nem? - felvonja bal szemöldökét, mire én is.
- És akkor mi van? Ócsárolni kell? Nem tudsz semmit - vágok vissza, igyekszem megőrizni a hidegvérem. Nyugalom.
- Ezért épp ideje, hogy elkezdj mesélni.
Veszek pár mély, gyors levegőt, aztán rendezem légzésem. Harryre pillantok, aki bizakodva néz vissza rám. Miért kell ennek ennyire nehéznek lennie?
- Szereted még? - kérdezi hírtelen. Rá sem kell néznem, hogy tudja a választ. Jobban ismer, mint én saját magamat.
- Az életemnél is jobban - felelem halkan, igyekezve nem sírni. Apa mindig azt mondta, hogy nem szégyen, ha egy férfi sír, mi is emberből vagyunk, és ez csak azt bizonyítja, hogy vannak érzéseink. Én is ezt vallam, de nem a legjobb haverom előtt szeretném kibőgni a lelkemet, pedig legszívesebben azt tenném.
- Akkor miért mentél el? - tér vissza a témára megint, kezét a vállamra helyezve. Rá emelem a tekintetem. Benne bízhatok. Nagyon remélem.
Halkan kezdek bele, de tudom, hogy Harry minden szavamat hallja:
- Megfenyegettek, hogyha nem lépek le, megölik Love-ot. Nem tehettem mást, eltűntem az életéből.
Azthiszem Harry hosszabb történetre számított, tekintettel érdeklődő s némileg csalódott arcára. Hát sajnálom, hogy nem szolgálhatok tündérmesével, de nem vagyok képes elmondani neki a teljes igazságot. Egyenlőre ennyi éppen elég, ha tehetem, igyekszem nem többel előállni. Gyenge vagyok, és utálom ezt, de a legfurcsább az, hogy imádom azt, aki ezt teszi velem. Imádom Love-ot, annak ellenére, hogy ő tehet mindenről.
- És nem félsz, hogy most megölik? - teszi fel a leglogikusabb kérdést. Elmosolyodom.
- Itt vagyok, hogy megvédjem.
- Akkor miért nem tetted ezt az elmúlt két évben? - hajamba túrok, ajkamba harapva emésztem a kérdést.
- Be paráztam, és legjobbnak tűnt azt tenni, amit kértek. Lelépni és sosem vissza jönni.
Harry elgondolkodó fejet vág, halántékát masszírozva kel fel és a konyhába sétál. - Kérsz egy kávét?
- Ha csinálsz - baktatok utána, meztelen lábam csattog a kövön.
- Ki zsarolt meg? - kérdezi, miközben a kávéfőzőhöz sétál. Régi kotyogója van, amiről rögtön Love jut eszembe. Ő is mindig ilyennel főzött kávét, elmondása szerint utálta azt a szart, amit az-az elektromos szar főzött. Elmosolyodom a gondolatra.
- Tudom - bólogatok, mutató- és hüvelykujjammal összecsípem az alsó ajkamat. - Fogalmazzunk úgy, kevesebb levegő fogy a Földön.
- Tudod miért zsaroltak meg? - felém fordul, miután meggyújtja a gázt, anélkül, hogy reagálna az előbbiekre. A kezemben pihenő, már régen anélkül elégett cigicsikkre pillantok, hogy beleszívtam volna. A hamutálba dobom, kerülve Harry tekintetét. - Zayn?
- Igen, tudom - sóhajtok fel. Kérdőn pillant rám, várva a folytatást. - Azért, mert.. Mert nem folytattam azt, amit apám elkezdett. A következménye két választás lett. Vagy lelépek, vagy Love-nak halnia kell.
- Miért pont ő?
- Azért, mert miatta nem léptem a faterom helyébe. Túlságosan szeretem, és én.. Én csak nem akarom bajba keverni, ahogy apa tette anyával.
Újabb szálra gyújtok rá, amit bár Harry nem néz jó szemmel, még sem szól semmit.
- Nem akarsz gengszter lenni, értem én - vigyorodik el, amire megforgatom a szemem.
- Nem kell annak lennem, az vagy te helyettem is - mutatok rá, kicsit terelve a témát, de aki ismeri Harryt tudja, hogy ha valamit ő akar, azt megszerzi. És ő most információkat akar.
- Szóval. Azért zsaroltak meg, mert nem akartál bandafőnök lenni. Te pedig leléptél anélkül, hogy kicsináltad volna mindegyiket, egy kivételével. Nem tudom, hogy Love hogyan csinálja, de tud valamit. A régi Zayn már falukat mészárolt volna le, ha veszélyeztetik azt, ami az övé. Vagy tévedek? - két pohárba önti a lefőtt kávét, rám sandít. - Cukor? Tej?
- A szokásos - megvonom a vállam, nagyot szívok az elégő félben lévő bagóból. A kezembe nyomja a poharat, ami kishíjján leégeti a bőrt a tenyeremről, de nem zavar.
- Hogyan tovább? - az asztal sarkára ül, és rám szegezi tekintetét.
- Fogalmam sincs, haver - lehorgasztom a fejem, a sötétbarna folyadékot tisztelem meg kitűnő figyelmemmel. - Nem vagyok rá kész, azthiszem..
- Mire nem vagy kész? - vágja hozzám a kérdést felháborodva. - A csaj két éve vár rád, annak ellenére, hogy semmilyen okot vagy magyarázatot nem adtál neki arra, hogy megvárjon, vagy, hogy miért tűntél el. Sunyi módon kiszedte belőlem a telefonszámodat, még a lakcímedet is az első adandó alkalommal, amikor megtehette. És te nem tudod mit tegyél? És én vagyok a marha - teszi még hozzá szarkasztikusan. Indulatosan pillant rám, amivel szerencsésen előcsalogatja a bűntudatomat.
- Akkor mondd, mit tegyek, te életguru? - felvonom a szemöldököm, karjaimat pedig keresztbe fonom mellkasomon, miután az asztalra teszem kávésbögrémet anélkül, hogy belekóstoltam volna.
- Menj oda, legyél őszinte, és tádám! - csapja össze tenyereit. - Boldogan éltek, míg meg nem hal.
- Kurvára nem vagy vicces, Styles - hunyorgok rá, kezeim ökölbe szorulnak, amit ő is észrevesz. Megköszörüli a torkát.
- Vicc volt pedig. A lényeg - ő is leteszi kávésbögréjét, s kezeit vállamra helyezi. -, hogy mondj el neki mindent, és oldjátok meg együtt. Vagy ő nem tud az egész maffiás életedről?
Kilépek előle, a hamutálba nyomva cigimet. - Nincs maffiás életem, és amúgy de, tud róla. Mindenről tud. Az összes titkomról. Kétlem, hogy megbocsátana. Egy dolog, hogy szeret, egy másik, hogy bízik-e bennem még.
Megértőn bólint, és belekezdene egy újabb hosszú monológba, mikor megcsörren a mobilom. Egyszerre pillantunk a nappali felé, futólépésben indulok el. Felkapom a dohányzóasztalon pihenő telefont, beharapom az alsó ajkam a kijelzőn villogó név láttán.
HÍVÓ: My Love
- Honnan van meg a száma? - kérdezi Harry a hátam mögül, megriadok a hírtelen kérdésre.
- Attól, hogy nem voltam itt, még figyeltem rá - pillantok rá. A telefon még csöng egy darabig, aztán elhallgat. Nem kell sok, hogy újra nótába kezdjen.
- Vedd már fel! - dörren rám Harry.
- És mégis mi a rézfaszú baglyot mondjak? - teszem csípőre a kezem.
- Semmit. Hallgasd meg, ő mit akar mondani.
- Ez nem is hülye ötlet.. de.. Harry, nem bírom hallani a hangját, én-én..
- A picsába már! - kikapja kezemből a telefont, elhúzza a kis zöld nyilat s csettint egyet nyelvével, hogy a hívó tudja, vonalban van.
- Zayn? Zayn, ott vagy? - a térdeim megrogynak, lezuhanok a kanapéra. A hangja sírós, ahogy Harry kihangosítja a telefont. - Én, öm.. É-én.. Love vagyok. És.. És csak hiányzol. Sajnálom, tudod, haha. Beszélnünk kéne. Szeretlek - a hívás megszakad, ahogy kimondja a kilenc betűs szót. Kinyomta. Felpillantok Harryre, szemeim könnyesek. Pislogok egyet, mire a könnyek áttörve az igencsak vékony gátamat, sorban folynak le az arcomon.
Hallottam a hangját, két év után tökéletesen és élethűen. Miattam volt szomorú.
- Szeret - pillantok Harryre. - Azt mondta szeret, és, hogy hiányzom neki! Hallottad? - kérdezek rá kétségbeesetten, mire bólint. Leül mellém, karjaival magához húz és szorosan, barátian megölel. Rám tör a zokogás, sutba dobva az elveimet, miszerint nem sírok senki előtt.
- Sssh - motyogja Harry, jobbra-balra dőlöngélve.
- Elbasztam. Nagyon elbasztam, Harry - felelem, lassan de biztosan eltolva magamtól. Igyekszem rendbe szedni a légzésem, arcomat kezembe temetem. - Mit csináljak? - nyüszítem halkan, akárcsak egy elhagyott, kétségbeesett kutya.
- Mennyire szereted?
- Az életemnél is jobban, Harry. Nem tudod elképzelni, hogy most is milyen gyomorgörcsöm van attól, hogy mi lehet vele. Mi van, ha épp most szorítják sarokba? Bármit megtennék érte.
- Akkor most elmondom, mit teszünk - feleli, karjait összevonva mellkasán. - Abbahagyod ezt a depizős-hősszerelmes Zaynt, és újra szétverlek-seggfej Zayn leszel. Aztán szépen elmegyünk a te kis bandádhoz, és bejelented, hogy kicsinálod mindegyiket, amelyik akár a csaj közelébe is megy. Másszóval elfoglalod a méltó helyed. Leszámolunk a gonoszokkal, f-..
- Harry, Harry! - vágok a szavába. - Nem Batman vagyok. Mondj valami értelmesebbet.
- Hát jó - összecsapja a tenyerét. - Szerezzük vissza a csajt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése