01 - Human

01 - Human

Love Grynbeer, 2015. 09. 14., London

 

Megfogom a copfom, majd két felé osztva a hajamat, meghúzom, hogy vissza álljon a helyére a hajgumi. Bekötöm a cipőfűzőm, megmozgatom a lábaimat és ismét futásnak eredek. A vádlim már rettenetesen ég, a tüdőmet mintha vasrúddal szurkálnák. Igyekszem az orron be, szájon ki technikát követni, és lefutni a maradék öt kilómétert. Mostanában egyre nehezebben megy. Napi harminc helyett csak tizenötöt futok, azt is félóránkénti szünetekkel, kínlódva. Mintha a testem nem követné a parancsaimat. Kihúzom a fülemből fülhallgatómat, megszakítva Christina Perri - Human számát. Mély levegőket veszek, lerogyok az egyik padra.

"..hisz a dolgaink sosem úgy alakultak, ahogy szerettük volna."

Megrázom a fejem, visszatartva a keserves zokogást.

"Menthetetlen vagyok."

- Elég! - kiáltom, tenyerem a homlokomra szorítva. - Fogd be! - motyogom elkeseredetten, a saját fejem csapkodva. Örülök, hogy vasárnap hajnali ötkor senki sem jár erre.

"Ne tedd nehezebbé annál, mint amilyennek lennie kell, Love."

- Én ne tegyem nehezebbé? Te mentél el! - üvöltök rá az egyik csendesen álló fára velem szemben.

"Te vagy minden, amit valaha is kívánhattam vagy kívánhatok."
 - Ne! Menj innen. Ne hazudozz nekem tovább!

"Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek Love!"

- Akkor nem hagytál volna el - suttogom, megdörzsölve arcomat. Feltornázom magam, újra fülembe dugom a headset-et és gyorsabban futok, mint eddig. A félhomályban szinte elszaladnak mellettem a fák, minden elmosódik, csakis vörös ködöt és őt látom magam előtt. A széles mosolyát, az ölelő karjait és a szemeit. Elképzelem, ahogy magához húz, majd megcsókol. Mentol és cigaretta illata van. Megkérdezi mit ettem ma, és, hogy nem-e vagyok fáradt. Mosolyogva leül a kanapéra és az adókat kapcsolgatja. Rászólok, hogy vegye le a cipőjét, de válaszul csak egy nyelvnyújtást kapok.

Behunyom a szemem, ahogy neki ütközöm valaminek. Kellemes illata van, olyan ismerős, olyan megnyugtató. Mélyet szippantok belőle, karjaimat köré fonom, a tapintása is olyan, mint régen. Visszajött! Visszajött hozzám!

Felpislogok rá, remélve, hogy megtalálom a csodaszép barna szemeket: de csalódnom kell. Egy érdes kérgű fát ölelgetek úgy, mintha az életem múlna rajta. Ő pedig sehol sincs. Ugyan, hogy is lenne?

Felnevetek saját magamon, a könnyeim pedig ellentmodásosan kezdenek lefelé folyni az arcomon.

"Most legszívesebben letörölném a könnyeidet, hisz tudom, hogy sírsz. Ne sírj, kérlek."

Elmosolyodom, azthiszem teljesen megőrültem. Megőrjít a hiánya. Az, hogy nincs mellettem, a tudat, hogy rég elfelejtett, a tudat, hogy mással van. Hogy már nem szeret. Magyarázatot sem kaptam! Semmit, hogy miért, vagy, hogy hogyan.. Csak elment, pedig meg lehetett volna beszélni. Mindent meglehet, az Istenit! Nem. Neki egyszerűbb volt kilépni az életemből úgy, mintha ott sem lett volna. Mintha sosem találkoztunk volna.

Elvárja, hogy tovább lépjek, mintha mi sem történt volna. Mintha az a két év még csak meg sem történt volna.

Öt év. Öt éve találkoztunk először.

Négy év. Négy éve lennénk együtt.

Két év. Két éve ment el.

Azt sem tudom mi van vele, hogy él-e még egyáltalán. Semmi nyomott nem hagyott, amin elindulhatnék, hogy megtaláljam és kérdőre vonjam, hogy miért tette. Mintha a föld nyelte volna el. Azóta nem hallottam róla. Ha hívtam nem vette fel, ha írtam nem írt vissza. A rendőrséggen is voltam, hogy bejelentsem, hogy eltűnt. Három hétig keresték, mire képesek voltak kinyögni, hogy külföldön tartózkodik. Ennél többet nem árulhattak el, mert ő nem akarta. Nem akarta, hogy tudjam, hogy hol van. Teljesen kizárt az életéből. De nem adom fel. Azt mondta, még látjuk egymást. És én várni fogok, ameddig csak kell, ha vissza jön.

Azt is mondta, hogy ne várjam meg. Hogy kérhet tőlem ilyet? Hogy merészeli? Tudja, hogy várni fogok rá, ameddig élek. Akkor miért?

"Egyszer még látjuk egymást, ezt én ígérem!"

Én várni fogok.

***

  Rainára mosolygok, s felmutatom hüvelykujjam.

- Ez csinos, nekem tetszik! - mondom, miközben megigazítom vállamon táskám pántját. - Szerintem vedd meg.

- Biztos? Annyira.. hm.. kék - forog jobbra-balra a nagy próbafülkében, a tükör előtt.

- Teljesen.

Bólint, majd vissza vedlik az eredeti ruháiba. Fizet, én pedig körmeimet piszkálva követem.

- Figyelsz te rám? - lóbálja meg előttem kezeit, mire rá kapom a tekintetem.

- Hm, mit mondtál? - kérdezek vissza elszégyellve magam.

- Azt kérdeztem, hogy jössz-e Damon bulijára, ma este? - pislog rám nagyokat.

Szinte azonnal megrázom a fejem, csúnya pillantásokat kiváltva Rainából. Elkapja a karom, és megszorítja, arckifejezése egy pillanat alatt lesz kedvesből szigorú és dühös.

- Elegem van! - sziszegi. - Mióta az a seggfej elhagyott, nem csinálsz mást, csak sajnáltatod magad és vársz rá. Love, hahó! Nem fog visszajönni, ugyanis totálisan leszar téged. Fogd fel végre - fejezi be, szemödökeit összehúzva. Kirántom kezem a szorításából, és hátrálok párlépést. Nem hiszem el, hogy képes volt ezt mondani.

- Azért nem megyek, mert északai műszakom van Dodgenál. De köszönöm, hogy felvilágosítottál, barátnőm - megeresztek egy keserű, mégis gúnyos mosolyt, majd hátat fordítva neki elindulok a kijárat felé. Örülök neki, hogy nem követ, így a vontatott veszekedésünk hossza is csökken. Tudom, hogy igaza van, de egyszerűen nem vagyok képes elfogadni, hogy mindennemű magyarázat nélkül elment, holott már több, mint két éve. Két éve várok rá, anélkül, hogy kérnie kellett volna. És ő tudta, ismert, szóval teljesen tökéletesen tudta, hogy nem fogok tovább lépni, amíg nem kapok megfelelő magyarázatot illetve indokokat. Ami lehet sohasem fog bekövetkezni. Tönkre tette az életem; megölte a bizalmamat mások felé, a hitem, és egyszerűen nem tudok más hímneműre nézni anélkül, hogy hányingerem támadna. Nekem csak és kizárólag ő kell, senki és semmi más. Nem akarom, nem tudom elengedni.

Sóhajtva kinyitom ezeréves autóm vezető felöli ajtaját, s bevágódóm az ülsre. Beindítom, a motor pedig jól ismert, monoton, köhécselő hangot kiadva engedelmeskedik nekem. Kikormányzom a járművet a főútra, az Oxford Street felé véve az irányt. Mióta elment, igyekeztem a tőlem telhető legtöbb módon megszakítani a bárminemű emlékekekt és kapcsolatokat vele. Visszaköltöztem anyához és eladtam a közös házunkat, olyan munkát vállaltam, amit ő sosem engedett volna, hogy végezzek: felszolgáló vagyok egy nem valami ismert, de azért vendégekkel bővelkedő étteremben. Dodge Sparks, a főnököm a lehető legjobb ember, akivel valaha találkoztam. Vagy csak azért ilyen kedves velem, mert hajt anyámra. Igazán nem tudom eldönteni.

Leparkolok az alkalmazottaknak fenttartott parkolóban; igazából csak nekem van fenttartva, hiszen egyedül én járok autóval dolgozni. Sam gyalog jár, Ervin pedig motorral, amit általában betol az étterem konyhájába. Nem egy átlagos hely, az biztos. Kihúzom a slusszkulcsot, magamhoz veszem a táskámat és kiszállok. Lezárom a kocsit, majd megkeresem a dolgozói bejárat kulcsát a kulcscsomómon. Bedugom a zárba és elfordítom, de az ajtó nem nyílik. Szóval Sam már itt van. Mérgelődve újra kinyitom az ajtót, majd belépek. Pácolt csirkemmel szaga kúszik az orromba, sültkrumpli és olcsó bor szagával vegyülve. Nagyot szippantok, majd felakasztom a táskámat és a kabátomat a fogasra. Az öltözőben átvedlem a munkaruhámat, ami egy térd fölé érő kék szoknyából és feket ingből áll. Összefogom vörös tincseimet egy rögtönzött kontyba, felkötöm a kötényemet és magamhoz veszem a jegyzettömböm. Belépek a konyhába, ahol Sam mosolyogva int. Hosszú, szőke haja fürdökben omlik a vállára, ő is a szokásos egyenruhát viseli. Mindig is irigykedtem rá: kék szeme van, nem túl magas, de telt alkatú. Emelett nekem csúnya, töredezett végű egyenes, vörös hajam van és zöld szemem, az alkatomrólnem is beszélve. Olyan vékony vagyok, mint egy pálcika, mellem és fenekem pedig még születésemkor eltűnt. Ha Zayn ismerte volna, tuti a hátam mögött csalt volna vele. Ki tudja, hogy nem-e tette mással?

- Szia csajszi - köszönt boldogan, vörösre rúzsozott száját mosolyra húzva. Baráti, köszöntő puszit nyomok az arcára.

- Szia Sammy - mosolygom rá, majd egy tollat kerítve kisasszézok a vendégekhez. Egy hat fős csoport pont akkor érkezik meg, Ervin a kabátjaikat pakolja. Intek neki, majd a vendégekhez sietek. - Sziasztok, én Love vagyok, ma én foglak titeket kiszolgálni. Gyertek utánam - intek, s elindulok az egy hatfős asztal felé. A társaságban négy fiú és két lány van, az egyik hímnemű valamiért nagyon ismerős. Teljesen úgy néz ki, mint Harry, Zayn egykori legjobb barátja. A szívem nagyokat dobban a gondolatra.

Miután mindenki helyet foglal, felírom a rendeléseket. Leadom a konyhán Samnek, aztán sietek vissza az üdítőkkel.

- Egy kóla neked, három 7 Up nektek, egy fanta neked és egy Sprite neked - pakolom le eléjük az üdítőket, és felírom az árukat magamnak. - Ha bármire szükségetek van még, csak szóljatok - mosolygom, és az ajtó felé igyekszem a következő kilencfős csoport elnavigálására. A Klien'cy a velem egykorú emberek kedvenc helye, tizesével járnak ide. Egyrészt az olcsó árak miatt, másrészt a hangulat jóvoltából. Kedd és vasárnap este feltörekvő zenekarok is felszoktak lépni, ezzelméginkább növelve az emberek és a bevétel számát. Plusz pont, hogy a Klien'cy az Oxford Streeten van.

Az egész este unalmasan, és/vagy szokásosan telik. Kiszolgálom a vendégeket, felveszem a rendelésüket, leadom a kabátjukat, vagy távozásra bírom a kellemetlenebb személyiségeket.

- Love! - oldalra fordulok, felmutatva mutatóujjam egy igencsak válogatós vendégnek. Hát igen, ez sem egy leány álom. - Idetudnál jönni, kérlek?

A HarryHasonmásnak is felmutatom a másik kezem, jelezve, hogy egy perc. Gyorsan szóra bírva felveszem a kétfős társaság rendelését, majd miután leadom Sammynek, az első csoportomhoz sietek.

- Miben segíthetek? - kérdezem mosolyogva. Az egész napi depresszióm valahogy mindig elmúlik, ha átlépem az étterem küszöbét. Ez a hely valahogy jó hatással van rám.

- Megtudhatnám a vezetékneved? - kérdezi kíváncsian, én viszont furcsán és hezitálva pillantok vissza rá. - Csak azért, mert nagyon ismerős vagy nekem. Az egyik ismerősöm is egy Love nevű lánnyal járt. Gondoltam te vagy az, ez a név elég ritka.

A szívem mintha egy pillanatra megállna dobogni. Levegőt sem veszek, üresen figyelem az előttem ülő fiút. Az egyik ismerőse.. Ritka lány név.. Love.. Harry.. Ismerős.. Ismerős.. Zayn. Nyelek egyet, mély levegőt veszek és igyekszem kontrollálni az érzéseimet. Rendezem arcmimikám, leplezve az elmúlt egy percet.

- Az ismerősöd.. Véletlenül nem.. Nem Zayn Malik? - kérdezem, meg-meg akadva a mondat közben. Boldogan bólint, és hirtelen rég nem látott ismerőseként tekint rám.

- De, de bizony. Az a seggfej - felnevet, tudom, hogy holmi poénból. - Két évig le sem szarta a fejemet! A napokban keresett fel, hogy ismét az országban van. Mi van vele? - kérdezi tőlem.

Az országban van? Az országban van. Angliában. Velem egy országban. Két év után.

- É-én.. Mi már nem vagyunk együtt. Viszont.. - hevesen gondolkodom, hogyan is tudnám kicsikarni belőle a telefonszámát. Harry rendes srácnak tűnik, ha a megfelelőt mondom, biztos a siker. Gondolkozz, Love. Gondolkozz. - Viszont néhány cuccom még nála van, és vissza szeretném kapni őket. Megtudnád adni a telefonszámát? - nagyokat pislogok rá, erősen reménykedve.

- Természetesen - vigyorog. - A lakcímét is megadhatom, ha gondolod, ha nem érnéd el mobilon esetleg, vagy ilyesmi.

Hevesen bólogatok, jegyzettömböm és tollam a kezébe nyomva. A tenyerem izzadni kezd, és minden porcikám úgy remeg, mint a kocsonya. A hasamban izgalom vegyül a pánikkal, úgy érzem, bármelyik pillanatban elájulhatok. Harry felém nyújtja a lapot, amin ténylegesen ott van Zayn száma és lakcíme. Nem kapok levegőt.

- Köszönöm - nyögöm ki akadozás vagy megbotlás nélkül, melltartómba rejtve a papírt. - Még valamit adhatok? - kérdezem, idegesen felnevetve.

- A számlát, kérlek! - mosolyog Harry.

- Azonnal - szinte szalutálva mondom.