03 - Meglepetés

03 - Meglepetés

Love Grynbeer, 2015. 09. 16., London


Remegő kezekkel, könnyeimet nyelve pötyögöm be a pár számjegyből álló telefonszámot, megdörzsölöm arcomat. A szívem hevesen dobog, szerintem még a szomszéd városban is úgy hallják, mint egy rockkoncertet. Kifújom a bent tartott oxigént, s újabb adagokért kapkodok, miközben ujjammal a zöld mező felett egyensúlyozom. Két napja van meg a telefonszáma, de csak most gyűjtöttem hozzá elég lélekerőt, hogy fel is hívjam. Nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz. Úgy gondoltam, ha egyszer arra kerül a sor, hogy felbukkan, és a sors úgy adja, hogy beszélhetek vele, sokkal simábban fog menni. A görcs a gyomromban viszont arra következtet, hogy nagyot tévedtem.

Nagyot sóhajtok, ujjamat a képernyőre szorítva. Mostmár nem léphetek vissza, megtettem az első lépést. Minden csöngéssel egyre gyorsabban dobban a szívem, egészen addig, amíg a telefon magától meg nem szakítja a hívást. Nem veszi fel. Talán megismeri a számomat? Miután elment csak azért nem változtattam telefonszámot, hogyha akar, el tudjon érni. Vagy csak nem fogad ismeretlen számokat, nehogy én legyek az? Esetleg Harry vert át?

Idegesen újra a hívás gombra tapintok, remegő ajkakkal a fülemhez emelve a készüléket. Térdeimet mellkasomhoz húzom, hátam az ágytámlának vetem. Vedd fel, könyörgöm.

A telefon nem csöng ki többé, arra számítok, hogy ismét kinyomta, de a hívás már három másodperce megy, és valaki belecuppog.

- Zayn? Zayn, ott vagy? - suttogom, a hangom elcsuklik a rámtörő zokogástól. - Én, öm.. É-én.. Love vagyok - nehezen nyögöm ki a nevem, abban reménykedve, hogy válaszol, de nem teszi. - És.. És csak hiányzol. Sajnálom, tudod, haha - kínomban felnevetek. - Beszélnünk kéne. Szeretlek - amint ez kicsúszik a számon, mégnagyobb sírógörcs veszi magát rajtam úrrá, kinyomom a telefont. Ledobom az ágyra, tenyerem számra szorítva. Lehunyom a szemem, ahogy a könnyeim vízesésként szelik át arcomat, mint az átnedvesedett sziklát. Úgy érzem fulldoklom, a csontjaim valahogy pihesúllyúnak hatnak, legszívesebben aludnék, örökre. De a torkomban tomboló, égető fájdalom nem engedi. Ő volt, tudom, érzem, és más nem lehetett, beleszólt volna. Ő volt a vonalban, és hallotta, mostmár biztosra tudja, hogy ennyi idő után is szeretem. A kérdés már csak az, hogy ő szeret-e még engem?

Lassú, de biztos mozdulatokkal felkelek az ágyamból, és a fürdőszobába sétálok. Megnyitom a zuhanycsapot, s ruhástól állok a jéghideg víz alá. Sikkantok egyet, ahogy az apró, folyammá álló vízcseppek erősen csapódnak a bőrőmnek, piros, fájdalmas foltot hagyva érkezésük helyén. Megborzongok, már azon vagyok, hogy kiugrok a víz alól, de maradásra bírom magam, a saját érdekemben. Ki kell szellőztetnem a fejem, muszály valahogy elterelni a gondolataimat, és ha ez mazochizmussal és felfázással jár, hát csak tessék, egyéb gondom úgysincsen. Ja, hogy van, méghozzá az, hogy a férfi, akit öt éve szeretek változatlanul, két év után visszajön, ráadásul felveszi nekem a telefont, és én a tudtára adom akarva-akaratlanul, hogy még mindig, talán jobban szeretem. Hát mi ez, ha nem másodlagos probléma?

Úgy félóra múlva, egészségem pusztításának végeztével elzárom a zuhanyt, ledobálom a ruháimat, majd meleg és kifejezetten puha törölközőt csavarok magam köré. Beletörlöm az arcomat, akaratlanul pillantok a tükörbe. Sápadt arc és fekete táskás, duzzadt szemek néznek vissza rám, a lehető legelkeseredettebb grimasszal, amit ember valaha láthatott. Megriadok saját magamtól, fél másodpercnél többet nem tudok a rettenetes külsőm hogylétével foglalkozni. Az összegzés egyszerű és könnyű: förtelmes vagyok, mint az elmúlt húsz évben, nincs változás. Talán a hajam fakult ki egy kicsit mégjobban, de ez szinte ugyan az, ronda vagyok.

A fürdőszoba padlójáról felszedem a reggel eldobált pizsamámat, majd a vitrines szekrényem alatti sorpolcról kiveszek egy fekete bugyit. Belebújok a ruhákba, megrázom a fejem és hajamat törölközőbe csavara térek vissza a szobámba. Ám immár nem vagyok egyedül, ugyanis Édesanyám az ágyamon ül, s egy régi, mosolygós képemet tartja a kezében. Három évvel ezelőtt készült, Zaynnel az oldalamon. Még ránézni is fáj, nem, hogy vissza gondolni rá, milyen szép idők is voltak azok.

- Itt még olyan mosolygós voltál - pillant rám, arcán a szomorúság száz árnyalata játszik. - Tudod, én szerettem Zaynt. Kedves volt veled, kedves volt velem, rendes srácnak tűnt. Viszont az, hogy elhagyott, szemét húzás volt. Veled ellentétben, kicsim, én mai napig azt vallom, hogy igazán szeretett téged. Csak rá kellett nézni, amint éppen téged figyel s majd ki csattan a boldogságtól. Az ilyet az ember nem tudja megjátszani, akármennyire is akarja. Már csak egyet nem értek, és te sem, ahogy senki más sem. Ez alapvető, nem ragoznám.

Csendben, karjaimat összefonva mellkasomon figyelem őt. Mosolyog rám, olyan mértékű szeretet sugárzik belőle, amilyennel csak egy anya szeretheti egyszem lányát. Szám sarkába apró mosoly költözik, ahogy int kezével, hogy üljek az ölébe. Így is teszek, fejemet a vállára döntve s a képet tanulmányozva. Rettentően vidám voltam azon a képen, szinte sugároztam a boldogságot. Nickelback koncerten voltunk Zaynnel, a kedvenc közös bandánk volt. Születésnapom alkalmából vitt el egy Deluxe koncertre, ahol csak száz fős ember tombolhatott, köztük mi is. Mielőtt eljátszották Savin' Me című számukat, pontosan azt mondták: "Ezt a legszebb lánynak, akinek ma születésnapja van! Boldog tizenhetedik születésfordulót, Love Grynbeer! Zayn nagyon szeret.". Életem legszebb napja volt, azthiszem, bár minden nap és perc szép volt, amit Zaynnel tölthettem. Ennek száma igen csak kevés, hiába van szó két évről.

- Vele beszéltél, igaz? - kérdezi anyukám csendesen, szorosabban ölelve a derekam. Behunyom a szemem, visszatartva a kíméletlen zokogást. Persze, hogy hallotta. Bólintok, nem érzem magam képesnek rá, hogy szavakat illetve mondatokat alkossak. - Mit mondott?

- Se-semmit. Ő csupán.. nem szólt bele. - Megrázom a fejem, igazolva, amit mondok.

- Jaj, kicsim - magához húz, kezeimmel szorosan ölelem át, szemeimet újra átitatják a könnyek.

- Miért ilyen nehéz? - kérdezem, de választ nem várok rá. Anya legjobb taktikája a csendes vigasztalás, amiben végeláthatatlanul tökéletes. Nem mondd semmit, hiszen mit mondana? Egyszer jobb lesz? Valamikor biztosan, de lehet nem, az én esetemben meg főleg. Szóval ilyenkor - vagyis minden este -, szó nélkül simogatja a hátamat órákon át, amíg én kisírom az aznapi hiány érzetemet Zayn iránt. Egy anyukánál nincs jobb támasz. Ő tudja legjobban, hogy mire van szükséged, tanácsot ad, ha kell és ő főzi a legjobb forrócsokikat is. Ez valahogy majdnem mindegyik nőnemű szülőnél így van.

- Főzzek forrócsokit? - suttogja nekem, én pedig hevesen bólogatok.

Lassan felállít, s ujjait enyémek közé fűzve húz a konyha felé. Nincs nagy házunk, csak egy konyha, egy fürdőszoba, nappali és két szoba van benne. Még a nagyiék vásárolták annak idején, anya itt nőtt fel, aztán én is. Könnyű fenttartani, a kettőnk fizetése pont elég rá, így marad ételre és ruházkodni is. Minek költöznénk nagyobb házba, mikor ez teljesen elég?

Helyet foglalok az egyik bárszéken a pult előtt. Amerikai építésű konyhánk van, a nagyiék ugyanis kanadaiak voltak. Ezáltal én sem vagyok teljes mértékben angol származású. Fél évig keresgéltek, mire megtalálták ezt a házat: kicsi, de otthonos, és emlékezteti őket az eredeti otthonukra. Így valahogy nekem is kellemesebb.

- Szokásosan?

- Kicsit több csokival - cincogom egér hangon, ujjaimmal mutatva a "kicsit". Anya felnevet, amin nekem is kell, kuncogásom kissé sírós. Anyukám felém nyújt egy papírzsepit, én pedig letörlöm az arcomat áztató könnyeket, majd kífújom az orrom. A zsebembe gyűröm a zsepit, mindig is túl lusta voltam. Fejemet a pultra döntöm, míg anya megsimogatja a fejemet.

- Arra gondoltam, holnap tarthatnánk csajos napot. Nézhetnénk Pretty Little Lairs maratont, vagy Teen Wolfot, nasizhatnánk, satöbbi.

- Anya - felpillantok rá. - Tudod, hogy nem nézek Pretty Little Lairs-t, mióta ideggörcsöt kaptam, hogy nem tudom kitalálni, kicsoda A. És.. mi az a Teen Wolf? - azthiszem anyukám túlságosan oda van a tini fiúcskákért, mint egy átlagos tinilány. Sőt mi több, rosszabb és nagyobb rajongó.

- Nézzünk inkább Simlis spinéket? - kérdezi, felvonva szemöldökét.

- Egyetértek - bólintok mosolyogva.

- De az olyan.. Szexista - vágja be a durcát. Felnevetek.

- Húsz éves vagyok, te pedig harmincnyolc. Szerintem nem gáz, ha szexista sorozatokat nézünk. Köszi - motyogom, ahogy elveszem tőle a bögrét. Kissé, na jó, nagyon forró. Pereme fölé hajolva fújogatom a tűzforró löttyöt, hogy minnél hamarabb megihassam. Imádom anya forrócsokiját. - És nincs semmiféle Taylor Lautner, Liam Hemsworth vagy Chris Pine szexi-has-görcs, értve? - emelem fel mutatóujjam figyelmeztetően.

- Be kell vallanod, hogy Chris Pine kurva jó pasi! - mutat rám.

- Anya! - szólok rá nevetve. - Egy kicsit - hajtom le a fejem sunyin, amin anya jóízűen nevet. - Isteni a forrócsokid, mint mindig - dícsérem meg kedvesen, amire egy puszit és csokimaradékot nyom az arcomra. - Fúj! - kiálltok utánna.

Pár percig csendben, csokimat kortyolgatva ülök, azon tűnődve, anyunak mi tarthat eddig a vécén. Már arra jutok, hogy beleszorult, és hívnom kell a mentőket, mikor hangosan dübörögve ront le a lépcsőn, kezében a Christina Perri - Human című számot éneklő mobilommal. A lépcsőtöl a konyháig fut, majd megáll majdnem mellettem, gyors tempójának hála zoknija tovább csúszik a parkettán, mint ahol én ülök.

- Telefon - lihegi.

- Ki az? - kérdezem unottan. - Ha Raina az, tedd le, összevesztünk. Ha Sam az, tedd le, majd írok neki. Ha..

- És ha Zayn az? - vág közbe, mire a számban épp lenyelésre váró forrócsoki mind anya nyakában köt ki. - Erre az opcióra nem számítottam - vihog idegesen. - Vedd fel! - tolja az arcomba.

- Dehogy veszem - lököm vissza a kezét.

- De, felveszed - a kezembe paszírozza a telefont, s eltűnik a fürdőszoba ajtaja mögött. Veszek egy mély levegőt, a hívófélre pillantok.

HÍVÓ: My Zayn

Még a nevének látványa is majdnem megsirat, vissza kell tartanom a levegőt. Megtörlöm a telefon kijelzőjét, a meglepetésszerű forrócsokiból még a telefonom is kapott. Aztán remegő kezekkel elhúzom a zöld nyilat.

- Meglepetés - mély, kellemes és túlontúl ismerős hang szól a telefonba. Kifejezetten rekedtes és megviselt hatást nyújt, ahogy lassan dörmög nekem. A hátamon feláll a szőr, a bőröm minden pontja bizsergésbe kezdd. Nem készültem fel rá eléggé, hogy milyen lesz újra hallani a hangját, vagy tudni, hogy most csak is rám figyel.

- Z-Zayn? - kérdezem, reménykedve benne, hogy nem csak a képzeletem űz velem csúf tréfát, hanem tényleg ő az.

Másodpercekig várat a válasszal, már kezdek félni, hogy esetleg csak átverés, amikor végül megszólal, és a szívem mintha önmaga gyógyításába kezdene.

- Love - jelenti ki hangjában olyan szeretettel, amilyet két éve éreztem utoljára. A szívem a megszokott ütem sokszorosát veri a torkomban.

- Zayn! - kiáltok fel, aztán számra tapasztom a kezem. Teljesen megőrülök tőle, vele, nélküle és érte.

- Találkoznunk kell. Minél hamarabb. Holnap?

A fürdőszobaajtóra pillantok, ahonnan épp anya lép ki.

- Holnap nem jó, anyával tartunk.. közös napot.

Ahogy kiejtem a szavakat, anya nemlegesen rázza a fejét, kezével a nyaka előtt integet és grimaszt vág.

- Vagyis.. de, jó. Hol és mikor? - kérdezem, diplomatikusságot erőltetve a hangomba.

- Neked hol jó? - nem tudok betelni a hangjával.

- A parkban - nyomom meg a két szót erőteljesen. - Hánykor?

- Délután három?

- Tökéletes.

- Akkor jó.

- Oké.

- És..

- Szia, Zayn!

- Love! - kiállt még bele utoljára.

- Tessék?

- Én is szeretlek - azzal bontja a vonalat.

A telefon kiesik a kezemből, egyenesen a pultra zuhanva. Anyura pillantok, a szemem azonnal könnyes lesz. - A-Anya..

- Kicsim? Mit mondott? - elém siet, kezeit vállamra rakja. - Mit mondott, Love?

- Hogy szeret.