Prológus
Arcomon megállíthatatlanul csorognak a könnyek, levegőért kapkodom, hogy ne fulladjak meg. Fáj. Iszonyatosan és elmondhatatlanul fáj, felfogni nem lehet, még én sem hiszem el igazán, hogy elment. Hogy nincs többé. Hogy csak úgy itt hagyott, mintha az elmúlt két év mit sem számítana neki. De lehet nem is számított. Egy szó, még az is sok, ennyi volt. A sok szeretlek, a sok hiányzol, a sok örökké. Mindd-mindd hazugság volt egy olyan férfi szájából, aki sohasem szeretett. Aki tökéletesen megjátszott minden egyes csókot, ölelést. Aki mégcsak a szemembe sem nézett, aki gerinctelenül átvert és megvezetett. Becsapott, azthittem szeret, hogy halálunkig együtt leszünk. Mégis mit gondoltam? Hogy majd tényleg velem marad? Hogy nem tűnik el azonnal, ha talál egy jobbat? Hogy majd ő lesz az én Brad Pitt-em?
Széthajtogatom a levelet, amit a hálószobánkban hagyott. A közös házunkban. A közös párnánkon. A közös múltunk helyszínén.
Felismerem a tipikus, döntött kézírást. Az ő gyönyörű kézírását. Behunyom a szemem, ahogy a könnyek ismét szabad utat törnek. Miért?
Drága Love!,
Most tudom, mit gondolsz. Tudom, hogy utálsz. Meg is érdemlem. Teljes mértékben. Tudnod kell, hogy nagyon sajnálom. Menthetetlen vagyok. Azthiszed nem szeretlek, igaz? Hát hatalmasat tévedsz, szerelmem! Az életemnél is jobban szeretlek, mindennél, bárminél, amit el tudsz képzelni, Love. Te vagy minden, amit valaha is kívánhattam vagy kívánhatok. A legcsodálatosabb és legjobb dolog egész életemben, az, aki a gyermekeim anyja lett volna, majd a feleségem, hisz a dolgaink sosem úgy alakultak, ahogy szerettük volna.
Most legszívesebben letörölném a könnyeidet, hisz tudom, hogy sírsz. Ne sírj, kérlek. Ne tedd nehezebbé annál, mint amilyennek lennie kell, Love. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap. A tovább lépés. Annyira kibaszottul utálom magam kicsim, amennyire téged szeretlek. Bárcsak veled lehetnék most! Olyan jó lenne átölelni és megcsókolni, mint tegnap. Nézni, ahogy a karjaimban elalszol, ahogy halkan szuszogsz. Az felér a világ hetedik csodájával! Te vagy az,
Édes egyetlen Love-om, légy boldog, és felejts el, rendben? Ígérd meg! Legyél az én Rose-m. Könyörögve kérlek. Ígérd meg.
Egyszer még látjuk egymást, ezt én ígérem! Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek Love!
Imádattal, a Te Zayned xx
Összegyűröm a levelet, zokogásom tenyerembe folytva. Lecsúszom a fal mentén, térdeimet mellkasomhoz húzva. Szeret, mégis elment. Van ennek értelme? Magyarázd meg, Zayn!
Előhalászom a mobilom, nem látok semmit. Pislogok, míg megtalálom a nevét és rányomok a hívás gombra. Az ujjam remeg, a torkom kiszáradt. A telefon szinte azonnal kisípol.
- Ha ezt hallod, éppen Love-val dugok, vagy nem érek rá, szóval hagyj üzenetet! - nevet a telefonba, ezt az üzenetet még fogadásból vette fel. Már levegőt sem kapok, a hangja végig cikázik az ereimben. Abban a pillanatban csak meg szeretnék halni, nélküle.
- Zayn, kérlek gyere vissza! Nem veszekszem veled többet, amiért nem vetted le a cipődet! É-É-én.. elmegyek veled bowlingozni, és főzök spagettit is. Megnézem veled a horrorfilmeket, és meztelenül alszom, csk ké-érle-e-ek gyere vissza.. Zayn! - hüppögöm a telefonba, de nem válaszol. Hogy is tehetné? - Zayn, szeretlek, kérlek! Sajnálom, amit tettem, bármi is volt az! - zokogok, a levegő cserben hagy. A kijelzőre pillantok és egyenest a falhoz csapom. Csörömpölve törik darabjaira, akárcsak én.
Elment. Hogy tehette ezt? Hogy volt mersze? Itt hagyni?
- Miért? - motyogom magam elé. - Zayn, mondd mégis miért?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése