05 - Újra
Love Grynbeer, 2015. 09. 17., London
Összeszorítom az ajkaimat, ujjaimat egymásba fűzöm ölemben. Anyára pillantok, aki egy fehér alapon fekete mintás, nyári szoknyát tart a kezében. Rám mosolyog, és meglebegteti szemeim előtt a ruhát, mintha csak arra várna, hogy utána vessem magam.
- Nem fogok novemberben szoknyát felvenni - rázom meg a fejem hevesen. Eszem ágában sincs ruhát felvenni ma, akármennyire is szereti Zayn. Nem fogok megfagyni.
- Tudom, hogy fel akarod venni, kicsim. Ez volt Zayn kedvenc darabja, ő vete neked - teszi csípőre kezeit anyukám, én viszont nem tágítok. - És egy fekete harisnyával? Kölcsön adom a bakancsomat is.
- Bakancsot szoknyával? - felvonom a szemöldököm, lelki szemeim előtt megjelenik az összeállítás, és azt kell mondanom, hogy nem is rossz. De akkor sem fogok öt-hat fokban ilyen öltözékben mászkálni.
- A mai lányoknál az a menő. Kicsim, na! - unszal anya unhatatlanul. Felsóhajtok, majd megforgatom a szemem.
- De csak is bőrkabáttal - kötöm ki az én feltételeimet.
Anya tapsikolva bólint, lehajíta a ruhát az ágyra. Szorosan magához ölel, mintha ez lenne a legnagyobb és valamire méltóbb dolog, amit egész életében elkövetett. Felnevelt engem, szerintem ez áll az első helyen.
Felkelek az ágyról, miután sikeresen leoperálom magamról anyukámat, s az óra felé pillantok. Öt perce háromnegyed kettő, talán ideje lenne belehúzni. Ami azt illeti, nem vagyok biztos magamban, sem Zaynben, sem abban, hogy egyáltalán ott lesz. Mi van, ha nem? Azt már nem bírnám elviselni, így is túl sok dolog van, ami a vállamat nyomja. Mintha csak egy üres porhüvely lennék sok pókhálóval: se lélek, se érzések. Azthiszem az élet a legnehezebb játék, amit valaha játszottam. És már csak egy esélyem maradt, Zayn Malik.
- Menj el fürdeni, addig kivasalom a szoknyát - terelget a fürdőszoba felé, kezembe nyomva egy fekete fehérneműszettet.
Az ajtóban felé fordulok. - Ezt te mindd eltervezted, míg aludtam, vagy mi?
- Hát - anyukám nevetve megvonja a vállát, ami belőlem is kicsal egy ártatlan mosolyt. Tudom, hogy csak miattam csinálja, azért, mert szeret. Csak azt akarja, hogy boldog legyek, és, hogy ne szenvedjek annyit,mint amennyit neki kellett. Csak jó anya akar lenni, és tökéletesen csinálja. Nem hiába ő a példaképem.
Becsukom magam mögött fürdőszobám ajtaját, a bugyi-melltartó párost a fogasra akasztva. Nem is értem, hogy miért hordom az utóbbit, mikor nincs is mit tartania. Húsz évesen ez elég kínos dolog tud lenni, főleg, mikor strandra megyünk anyával, és a hosszú lábaimnak köszönhetően felfigyelnek rám az emberek, majd a melleimet keresik, de az nincs sehol. Vagyis van valahol, csak még nem találtam meg. Felsóhajtok, a tükör elé állva szedem ki a hajgumit rakoncátlan tincseim közül. A vörös hajzuhatag rögtön a vállamra és a szemem elé omlik, s miután többszöri fújkálás után sem tűnik el onnan, ujjaimmal fésülöm el. Megmosom az arcomat, kicsit felfrissítve a bőrömet.
Miután levetem a tegnap este óta rajtam levő pizsamát, úgy döntök, ma meleg vízben fürdöm meg. Nincs kedvem erősebb megfázást kapni, az is elég, amit tegnap jószerrel szereztem. E állítás igazolása képp visszafolytok egy kisebb köhögőgörcsöt. Beleülök a forró, szinte égető vízbe, de valahogy jól esik, lehunyt szemekkel hajtom hátra a fejem. A gondolataim kuszák és gyorsak, igyekszem egyikbe sem belebonyolodni és nyugalmat erőltetni magamra. Úgy érzem, mintha újra tizenhat éves lennék, és az első randimra készülnék vele. Csak az érzéseim mások: akkor féltem és várakozó voltam, most viszont egyenesen rettegek, és a földöntúli izgalmak egy olyan szintjét élem meg, ahonnan talán nincs is feljebb. Nem tudom mi lesz, de az biztos, hogy addig nem megy haza, amíg nem mondja el nekem, miért vagy kiért hagyott el. Hogy miért mondta, hogy ne várjam meg, s amíg ezt megválaszolja, én is választ adok majd saját magamnak arra, hogy-hogy voltam képes várni egy olyan emberre két évig, aki se szó, se beszéd, lelépett. Valószínűleg ez az egyetlen kérdés, amire még saját mgamnak sem vagyok képes választ adni. Szeretem? Igen, de ez nem megfelelő. Olyan kötelék köt hozzá, amit nem tudok megmagyarázni, olyan kötelék, amit nem tudok elszakítani. Talán nem is akarom.
Tusfürdőt nyomok a tenyerembe, és olyan lassan kenem magam be vele, amennyire csak lehet. Tagadhatatlanul húzni akarom az időt, igen; de ki nem tenné? Amennyire várom, illetve vártam az elmúlt két évben ezt a találkozást, annyira riadtam most vissza, és legszívesebben csak a szobámban ülnék. Pedig olyan sokszor elképzeltem már, hogy milyen lesz, ha újra találkozunk: összefutunk egy kávézóban, mert én szerencsétlenül belé futok. Vagy eljön hozzám, és szerenádot ad, mert vissza akar kapni, hisz rosszul cselekedett. Arra viszont nem gondoltam, hogy egyszer én fogom felhívni, ő pedig vissza hív, hogy találkozót kérjen. Egyáltalán miről akar beszélni? Rólunk? A házról, amit közösen vettünk, én pedig egyedül adtam el? Cicáról, a szintén közös kiskutyánkról, aki itt lakik velünk? Nem tudtam eldönteni, és ahogy egyre jobban belerágtam magam, egyre rosszabb lett. Változott talán? Magasabb lett? Izmosabb, vagy fordítva? Megnövesztette a haját? Még mindig az én Zaynem, vagy valaki más?
Megrázom a fejem, amikor anya kiált át az ajtón.
- Kész vagy kicsim? Fél három van!
Mennyi? Fél három? Lehetetlen, hogy már háromnegyed órája fürdök. Mintha csak öt perce ültem volna bele a kádba. Sajnálozva lemosom magamról a tusfürdőt, megmosom a hajam és nehéz szívvel, de kiszállok. Magam köré csavarok egy törölközőt, a hajamra is teszek egyet, és a tükör elé állok. Megtörölközöm, s miután felöltözöm, ha lehet ezt így nevezni, megszárítom a hajam. Egy idétlen kontyba fogom, ami természetesen nem tetszik, szóval még kétszer átvariálom, aminek az lesz a következménye, hogy inkább kiengedve hagyom.
- Love! - szól újra anyu, pont, mikor kinyitom az ajtót.
- Kész vagyok, nyugi - mosolygok izgatott arcára. Kezembe nyom egy fekete harisnyát, intve, hogy bújjak bele. Így is teszek, az anyaga puha és selymes, pedig egyszerű nylon anyaga van. Miután rendesen elnavigálom a harisnya sarkát az enyémhez, sietve bújok bele a ruhába. Sosem hordtam, pedig Zayntől kaptam az első évfordulónkra. Pont passzol rám, talán már kicsit ki is nőttem az eltelt három év alatt, de ez a javamra szolgál: a melleim nagyobbaknak, a lábaim pedig vastagabbnak tűnnek benne. Nem vagyok felszínes, de az előítéleteket gyűlölöm, és a pálcika alkatom láttán az emberek szeretnek olyasfajta teórikát gyártani, hogy: "Ez a lány anorexiás zavarban szenved!". És akármennyire nem szeretném magamra venni, mert nem igaz, mindig fáj egy kicsit. - Nem is rossz - pillantok némileg elismerően a tükörbe. - De nem tökéletes.
- Nem kell annak lenned - fogja meg a vállamat mögém állva anyu, s a tükörböl pillant rám. - Nekem az vagy, és mindig is az leszel, kicsim. És Zaynnek is tökéletes vagy, hidd el - nyom egy apró puszit az arcomra, megsimítja a karomat, s ellép mögüllem. - A bakancsal pedig mégjobb leszel!
Felnevetek, majd fejem rázva huppanok le az ágyra. Kezembe veszem a fekete, bőr anyagú bakancsot, tanulmányozom egy darabig, főleg a rockos hatást nyújtó láncokat rajta. Majd belebújtatom a lábam, gyorsan befűzve a fűzőket. Mászkálok benne pár kört, s elismerően bólintok anyu felé. - Ezt le fogom nyúlni tőled - villantok rá egy ezerwattos vigyort.
- Hogyne - horkan fel viccesen, majd kézen ragadva újra a fürdőszoba felé lökdös. - Sminkelj, addig beizzítom az autódat!
- Hagyd, gyalog megyek. Ilyen ideggel a vénáimban aligha tudok vezetni - intem le, miközben előkotrom a szempillaspirálomat. Nagyjából csak azt szoktam használni, semmi mást, de ezt betudom egy igencsak különleges pillanatnak, szóval a szemem is kihúzásra kerül.
Remegő kezekkel veszem magamhoz a táskámat, s még utólag beledobálom a cuccaimat, ami egy doboz cigaretta, öngyújtó, egy csomag zsebkendő és pár font. Fülhallgatóm a telefonomba dugom, majd az egyik felét a fülembe helyezem. Elindítom Christina Perri - Human című slágerét, magamban dúdolva a dallamot. Lassan lépdelek le a lépcsőn, ahol anya az ajtóban állva vár. Mintha a bankettemre vagy egy randevúra mennék, úgy ujjong magában és nem magában, mint egy fogszabályzós tinédzser. Nem rá ütöttem, azthiszem. Én az a szorongós, önmarcangolós fajta vagyok.
- Ha bármi van, hívj, és repülök érted, rendben? - puszit nyom a homlokomra. Imádom, hogy még a mai napig is úgy bánik velem, mintha éppen most kezdeném az első osztályt, vagy mintha csak három vagy négy éves lennék. Sok velem egykorúval ellentétben nem ellenkezem, ha anya meg akarja fogni a kezem, ha átsétálunk az úttesten. Nagy vagyok már, ez igaz, de attól az ő kislánya, és ő természetes módon csak félt engem.
- Rendben - bólintok, és egy suhanó puszit nyomva az arcára, már az ajtón kívül is találom magam. A telefonomra pillantva tudatom magammal, hogy tíz percem van a parkba érni, ami gyakorlatilag normális, séta tempóban három, négy percbe telik. Ezáltal van időm lassabban sétálni és gondolkodni.
A headset mindkét vége a fülemben van már, halkan suttogom a dallamot. Egy elhanyagolt kis utcában lakunk anyával, a főút háta mögött, tökéletes lakhely egy olyan lánynak, mint amilyen én vagyok. Se szemtelen szomszédok, se utcai verekedések hajnali háromkor, se részeg fiatalok. Időseknek ajánlott nyugalmat nyújt, amit én nagyon szeretek.
Kiráz a hideg az újból felcsendülő dallamoktól, próbálom kitisztítani a fejem, de egyszerre annyi gondolatra kéne figyelnem, hogy teljesen beleszédülök. Első sorban arra gondolok, hogy mi lesz ha nem jön el? Ha ismételten átvert, mint annak idején az "örökké együtt leszünk" mondataival. Akkor biztos, hogy ott helyben végeznék magammal. Titkon belül azt kívánom, hogy legyen minden úgy, mint régen, mintha ez a két év meg sem történt volna. Én képes lennék megbocsátani, ez az idő tökéletesen elég volt arra, hogy magamban átgondoljam a dolgokat. Először mérges voltam, hónapokig dühöngőbe jártam, de sosem Zaynt képzeltem magam elé. Ismeretlen arcok kísértettek, nem tudtam haragudni rá. Egyszerűen csak fájt, inkább hiányzott a közelsége, mintsem az, hogy utáljam. Pedig akartam, nagyon is, de sehogy sem jött össze. Csak egyre jobban szerettem, és felemésztett a tudatlanság különös világa.
Gondolataimból a felém magasodó Bisade park hatalmas fémtáblával ellátott kapuja szakít ki. Annyi emléket hordoz magában, annyi örömet és szépséget, amennyit Zaynnel átéltem. Mazochista időszakaimban ide szoktam futni járni, felidézni mindazt a jót, ami anno megtörtént velem. Kedves, boldog, szenvedélyes dolgok.
Remegő lábakkal sétálok át az ívelt kapu alatt, gyomromban azonnal szorító görcs keletkezik. Próbálom feloldani szép gondolatokkal, mint például a kókuszos fagyi, vagy Zayn mosolya, de a bizsergés még elviselhetetlenebb lesz. A kókuszos a kedvenc fagyija. A körmömet rágom, ahogy egyre beljebb haladok a macskaköves járdán, mindkét oldalról hatalmas tujafák magasodnak fölém. Összehúzom mgamon a bőrkabátot, tekintetemmel jobbra-balra pillantok, hátha meglátom őt. A görcs egyre erősebb, a képzelt hasi fájdalmaktól szinte összegörnyedek.
És akkor meglátom; egy fehérre mázolt padon ül, fejét lehajtja, kapucnit visel. Lábaim a földbe gyökereznek, nem kapok lecegőt, kezeimet a torkomra simítom. Ilyen nehéz a viszontlátás? A szívem olyan hevesen ver, hogy valószínűleg még Kanadában is hallják. Próbálok mozdulni, de nem megy, a testem egyszerűen nem engedelmeskedik nekem. A könnyeim marják szememet, lassan kúsznak le arcomon. Kitépem fülembőla fülhallgatót és a táskámba gyűröm a telefonommal együtt, és igyekszem előhalászni az otthon eltett zsebkendőt, de a kezem olyan szinten remeg, hogy nem tudom arrébb kotorni a táska alján lapuló holmikat.
- Baszdki - motyogom, tenyerem élével megtisztítva arcomat a könnyektől. Miután sikeresen előszedek egy rongyossá gyűrődött zsebkendőt, felemelem a fejem, és vissza pillantok rá. Engem néz, barna szemei a vesémig hatolnak. Nyelek egyet, feltűnésmentesen igyekszem kifújni az orromat.
Feláll, csiga léptekkel indul felém, én viszont nem mozdulok. Két év elmaradt figyelését szívom magamba, tanulmányozva őt. Fekete nadrágot visel, szürke pulóverrel és bőrkabáttal. A lábán a szokásos nem befűzött bakancsa van, a járása annyira ismerős mégis új, és annyira megnyugtató. Végig a szemembe néz, miközben az irányomba halad, én viszont igyekszem magamba erőltetni a látványt; a frissen borotvált arcát, a szerencsétlenül elvágott arcát, a csillogó szemeit, a száját, az orrát, és a szürkére mázolt haját. Még az is tetszik, mindent imádok, ami ő.
- Love - megáll előttem, tartja az egy méter távolságot. Könnyfátyolos szemekkel pillantok fel rá, ajkaim remegnek.
- Meg sem ölelsz? - kérdezem suttogva, sírós hangon. Kifújja az eddig bent tartott levegőt, testtartása ellazul, ahogy kitárt karjai közé vetem magam.
Olyan jó érzés ölelni, újra érezni, hogy mellettem van, hogy ő megvéd, hogy biztonságban vagyok. A könnyeim patakokban cikáznak le arcomon, olyan szorosan ölelem magamhoz, hogy az ujjbegyeim elfehérdenek kabátja szorítása közben. Innentől sohasem akarom elengedni.
- Annyira hiányoztál - suttogom megtörten. - Tudtam, hogy vissza jössz.
Azt mondom, ami épp a fejemben jár, nem vagyok képes leállítani magam, de ennyi keserves idő után nem is akarom. Tudnia kell, hogy érzek iránta változatlanul a mai napig.
- Megígérted, hogy még látjuk egymást, és itt vagy. Betartottad.
- Te viszont nem - a hangja talán még rekedtesebb, mint volt, belül egy kicsit mégjobban felépülök a lassan múló hiánya miatt. Nem, igazából ő még akkor is hiányzik, ha mellettem van. Kiráz a hideg. - Vártál rám, Love.
- Hogyne tettem volna? - suttogom a vállába, majd elhúzódom tőle. Remegő kezeim közé fogom az arcát, az ő szemei is könnyel áztatottak. - Bármeddig várnék rád.
Olyan őszintén mondtam és gondoltam mindent, amennyire emberi lény nem tudna.
Percekig csak néztünk egymásra, próbáltuk bepótolni az elmaradt két évet, hiszen már biztosan tudtam, hogy ő is szeret még. Éreztem, még ha nem is mondta ki. Legbelül tudtam.
- Üljünk le - biccent végül a pad felé fejével, ujjait rögtön enyémek közé csúsztatva. Akaratlanul szorítom meg a kezét, ő pedig ugyanígy tesz. Leülünk a padra, térde súrolja az enyémet, ahogy féloldalasan egymás felé fordulunk. Kezeit kabát zsebébe dugja, én viszont az olemben pihentetem a sajátjaimat. Kínosnak érzem magam, nem tudom, hogy mihez kezdjek. Azelőtt sohasem volt ilyen, változott valami?
- Hogy vagy? - kérdezi később halkan. Letörlöm az arcomra száradó könnyeke, próbálok emberi hangon válaszolni.
- Jól. Nem hazudok, tényleg. Anyával kész játék az élet, tudod.
Ajkai mosolyba szöknek, sunyin pillant fel rám.
- Hiányzott a hangod - jegyzi meg, ami totálisan belepirulok. Arcára pillantok, és csak most tűnik fel, hogy egész vörös árnyalata van, néhol még halványan, de foltos is. Bőrére simítom a kezem, puhán húzom végig rajta hüvelykujjam. Lehunyja a szemeit.
- Mi történt az arcoddal?
Vesz egy apró levegőt.
- Meleg víz.
- Leforráztad magad? - kérdezem halkan. - Miattam, Zayn? - hallgatás beleegyezés.
Elhúzom a kezem, bűntudatosan ejtem az ölembe, de szinte azonnal utána kap. - Nem miattad. Tényleg.
Ismét arcát fürkészem érzem, ahogy a könnyeim újdonsült erővel törnek rám. Annyi kérdésem lenne hozzá. Hol volt? Mit csinált? Kivel volt? Gondolt rám? Haza akart jönni? Volt Londonban azóta? Annyi kérdés, és nem tudom, melyiket tegyem fel neki. Beharapom az alsó ajkam.
- Miért mentél el?
04 - Hiányérzet
Zayn Malik, 2015. 09. 17., London
Kissé kómásan, fáradtan pillantok Harryre, akinek hajnali hat órakkor az a legfőbb elfoglaltsága, hogy lerángassa rólam a meleg, megnyugvást nyújtó takarómat. Morgok pár sort, amit értetlen arckifejezése követ, majd a hasamra fordulok és fejem a párnába fúrom.
- Kellj fel, Malik! Egy csomó dolgunk van még háromig - magyaráz, most pedig én pillantok rá teljesen értetlenül.
- Mi lesz háromkor? - motyogom a párnába.
- Hogy-hogy mi lesz akkor? Találkozol Love-val.
Megáll bennem az ütő, a gyomromban ideges csomó kezdd nőni, ahogy meghallom a nevet, és a tevékenységet, amit ma délutánra szerveztek. Felülök az ágyon, megdörzsölöm a szemeimet és lesújtóan nézek Harryre.
- Hogy mit csinálok? - felvonom a szemöldököm, ő pedig hevesen gesztikulálva bólint. - Mit kavartál, Harry? - nyögöm inkább magamnak, és vissza hanyatlok az ágyra.
- Én? Én ugyan semmit, haver. Te voltál, ne kend rám! - emeli maga elé a kezeit védekezően, én pedig megajándékozom a híres-neves "most hülyének akarsz nézni?" pillantásommal. - Jól bebaszhattál tegnap este! Nem emlékszel?
- Nem sokra - motyogom egy nyújtózkodás és egy ásítás kíséretében. Várakozva pillantok rá, magas termete kissé elmosódik álmos szemeim előtt. Még ahhoz is túl álmos vagyok, hogy elküldjem melegebb éghajlatokra amiért felkelt hajnalok hajnalán, vagy amiért engedte, hogy felhívjam Love-ot. Egyáltalán mi történt?
- Hát barátom.. - összecsapja tenyereit, és helyet foglal a gurulós székemben. Utálom, ha ezt csinálja. - Miután kisírtad nekem magad, elővettél egy üveg whiskyt. Eddig rémlik? - bólintok. - Ittunk egy keveset, oké, kurva sokat. Miután rendesen betaknyoltál, úgy döntöttél, hogy felhívod Love-ot, hogy megbeszéljétek azt, ami történt. Idézlek, "Beszélnem kell vele. Tudnia kell, hogy nem kúrtam félre, nekem csak ő kell, Hazz. Basszus, fel kel hívnom." Fel is hívtad, és úgy szoltál bele, hogy "Meglepetés". Esküszöm úgy mondtad, hogy még én is teleraktam a liberómat, most akkor képzeld magad szegény lány helyébe. Megbeszéltetek egy találkozót ma háromra, valami A parkban. Ja, és a végére még hozzá tetted, hogy "Én is szeretlek", aztán újra pityeregtél egy sort, elküldtél mindenkit a picsába, és bealudtál a kanapén. Hogy-hogy kerültél a szobádba, jó kérdés.
- Úristen - suttogom, arcomat a tenyereimbe ejtem, sóhajtok egyet. Csak én lehetek ekkora faszkalap. Hogy lehetett annyi eszem, hogy felhívjam? Mit fogok neki mondani? Az igazat? Hogy veszélyben az élete? Hogy bármikor kinyírhatják csak azért, mert én vissza jöttem, mert nem bírom nélküle? Erre még nem készültem fel, nem vagyok rá elég. Ha meglátom nem tudom majd vissza fogni magam, és ezzel csak rá teszek mindenre egy lapáttal. Nem lehetek ennyire önző. Nem kockáztathatom az életét a saját, önző érzéseim miatt. Túl fontos nekem ahhoz, hogy elveszítsem.
De ha már nembírom? Ha a hiányérzetem nagyobb, mint a józan gondolkodásom? Nem tudom elviselni, hogy nincs mellettem, hogy reggel nem néz rám azokkal a gyönyörű, álmos szemekkel, hogy nem hallom a nevetését, hogy nem érinthetem meg. Egyszerűen szükségem van rá, olyan nekem, mint a levegő. Mikor tegnap felhívott, az olyan volt, mintha hosszú ideje most kaptam csak volna elegendő oxigént a létezéshez. Mert nélküle nem lehet létezni. Az nem élet, ha ő nincs mellettem.
- Mit csinálsz most, haver? - kérdezi halkan, érzi, hogy a bomba mindjárt robban. Megrázom a fejem. Mit csinálok most?
- Nem tudom. Én tényleg nem tudom, a kurva életbe! Nem így akartam - csapok az ágyra, akaratlanul szorítom ökölbe a kezem.
- Figyelj. Mindenképp találkoznod kell ma vele. Ha nem leszel ott, biztosra veheted, hogy soha többé nem fog bízni benned - elkeseredetten bólintok. tudom, hogy igaza van. A picsába is, kurvára igaza van. - Veled maradjak ma? - kérdezi kedvesen, puhatolózva.
- Nem kell, menj csak a dolgodra, biztos van egy csomó minden, ami fontosabb, mint egy huszonkétévest pátyolgatni - legyintek, felkelve az ágyból. Nyújtózkodok egyet, amitől egy fokkal könnyebbnek érzem magam.
- Ez azt jelenti, hogy maradjak. Elintézek egy telefont - kacsint rám, majd kisasszézik az ajtón.
- De én.. - kezdenék bele egy kisebb monológba arról, hogy én nem ezt mondtam, meg, hogy tényleg elmehet, de félbeszakít kiáltása a lépcsőröl.
- Túl jól ismerlek, Malik!
Megforgatom a szemem, és előveszek egy tiszta bokszert és melegítőnadrágot a szekrényemből. Előkotrok egy tiszta zoknit, majd visszavonulót fújok a fürdőszobába. Magamra zárom az ajtót, a szennyestartó tetejére pakolom cuccaimat, majd a zuhanyzóra pillantok. Ledobáloma ruháimat, ami igazából egy bokszer, és beállok a fülkébe. Megengedem a legforróbb vizet, amit a zuhanycsap kínálni tud, és a fokmérőre pillantok. Negyvenöt celziuszt mutat, szinte hallom, ahogy a bőröm hűvösért kiáltozik. Lehunyom a szemem, tűrve az égető vizet. Már-már látom magam előtt a következményeket. Úgy fogok kinézni, mint egy megtermett rák, de az sem érdekelne, ha az egész bőröm leégne. Megérdemlem, s habár tudom, hogy ma a legjobb formámban kéne lennem, jól esik a bűntudatomnak, hogy leforázzom magam. A mazochista énem jót nevet rajtam, szinte fülemben hallom, ahogy azt suttogja, "Gyenge vagy! Túl gyenge vagy.".
A kabin oldalának dőlök, arcomat a zuhanyrózsa felé fordítva. A bőröm talán már sistereg is, nem bírom sokáig elviselni. Tusfürdőért nyúlok, igyekezve gondolataimat szebb vizekre terelni. Ki kéne találnom, mit vegyek neki. Ezzel igazán nem oldok meg semmit, egy ajándék nem adja vissza neki azt a két évet, amíg miattam örlődött. De a mosoly az arcán, még ha egy kis ideig tart is, melegséggel tölt el. Jóvá kell tennem mindent, ami elrontottam. Vigyáznom kell rá, mert akármennyire is szeret, ha szeret, bár ezt mondta, ő is ember, ha zuhan összetörik, és egyszer talán még én sem leszek rá képes, hogy összerakjam. Azthiszem nem a megfelelő ember vagyok a számára, a legokosabb döntés csak az lenne, ha elhagynám. Megint, és ő mégegyszer meghalna belül. Akármilyen erős is, mert tudom, hogy az, mindent ő sem bír ki. Túl jól ismerem, túlságosan jól tudom, mikor mire gondol. Szüksége van rám, és nekem is rá, mindennél jobban. És ha az, hogy vissza kapjam azzal jár, hogy bármikor baja eshet, akkor én leszek a legóvatosabb ember a világon, még ha ez a legostobább dolog is, amit tehetek.
Elzárom a zuhanycsapot, és engedek egy kis hideg vizet, hogy lehűtsem a bőrömet. Nem valami kellemes érzés egyik sem. Kinyúlok egy törölközőért és a derekamra tekerem. Beállok a tükör elé, az arcom durvább, mint amire számítani mertem. Az egész pokolian vörös, néhol sötétebb foltokkal, a szemeim táskásak, egy halott zombi tökéletes képmását tükrözve. Festett szürke hajamba túrok, fogalmam sincs miért tartottam két héttel ezelőtt olyan fontosank, hogy befessem. Love talán meg sem fog így ismerni. Vagy kellőképpen megilyed tőlem, és elszalad. Na jó, azt talán nem, de biztos megfog lepődni.
Végigsimítok szakállas államon, úgy döntök, ideje lenne megborotválkozni. Ha az arcszőrzetemet is befesteném fehérre, simán elmehetnék télapónak még ezen a télen. Egyik kisgyerek se kételkedne bennem. Magamban felnevetek a feltételezésen, majd kinyitom a vitrines szekrényem és kiveszem a borotvát meg a borotvahabot. A kezem valami eszméletlen módon remeg, szóval sikerül magam több helyen is megvágni. Számra pontosan három; az arcom bal oldalán, az állam alatt, és az arcom jobb oldalán is. Leragasztom a kis, pengével ejtett sebeket, majd belebújva a tiszta bokszerbe és melegítőnadrágba, felhúzom a zoknim és kinyitom az ajtót. Harry az ágyamon terpeszkedik, észre sem vesz, csak amikor beállok közé és a tévé közé, amit olyan nagy áhítattal néz.
- Ha már itt maradtál a nyakamon, legyél olyan szíves és ne azt a szarfészket bámuld, hanem segíts nekem - pillantok le rá gúnyosan, de amikor ő rám néz, a tekintete minden, csak nem gúnyos. Ijedt, mérges de legfőképpen csodálkozó.
- Hát veled meg mi a rossebb történt, baszdki? - a lehető legerősebb értelemben tátja el a száját, a szemei majd ki esnek.
- Tudod kicsi Hazz, mikor egy férfi nagyfiú lesz és borotválkozik, megesik, hogy elvágja magát.
- Nem az. Olyan vörös a fejed, mintha most láttál volna egy maratonnyi meleg pornót - felröhögök a hasonlatán, de azt már kevésbé találom viccesnek, mikor felugrik az ágyamról és a fürdőbe rohan. Megforgatom a szemem, várva a lehetséges kiselőadást, miszerint hogyan képzelem én azt, hogy ilyen hőfokú vízben fürdök meg. - Normális vagy ember? Több, mint negyven fok? Ennyi erővel rátehetnéd a vézna picsádat az égő gáztűzhelyre is - halad felém mérgesen, s karba font kezekkel megáll előttem.
- Mert te olyan nagydarab vagy - mondom szarkasztikusan.
- Nem ez a lényeg, Zayn. Így akarsz találkozni Love-val? Mit mondasz neki, hm? Hogy az odaúton rád dőlt egy kamion piros festék, aztán elmentél a 101 Kiskutya új epizódjába ebolás dalmatának?
- Ma kurva viccesnek hiszed magad - fújtatok, és kilépek a szobám ajtaján. Kettesével szedve a lépcsőfokokat indulok meg a konyha felé, gabonapelyhet és erős kávét keresve.
- Nem lehetsz ilyen felelőtlen - jön utánam, és csak fújja, fújja, és fújja. - Mazochista vagy? Hívjak pszichológust?
- Mentőt hívj, ha öt percen belül nem kussolsz be. Tudom mit csinálok, és tudok is magamra vigyázni.
Előveszek egy tálat, kiveszem a hűtőböl a tejet és a tálamba öntöm. A gabonapehely az asztalon van, gondolom Harry már reggelizett. Azért van így felpörögve.
- Maradandó égési sérüléseket szerezni nem egyenlő azzal, hogy vigyázol magadra. Mellesleg ne azt a szart edd, csináltam tápláló reggelit.
Elveszi előlem a tálat, pont, mikor a számhoz emelném az első falatot. Mérgesen nézek rá.
- Ott van a pulton, jó étvágyat - bök fejével az említett helyre. Oda lépek, kétkedve figyelem a zöld masszát a tányéron.
- Ez mi a szar? - emelem fel a kanalat, amiről a trutyi vissza folyik a többihez. - Ezt én meg nem eszem.
- Az kérlek szépen spenót. Egészséges.
- Szarok én rá, hogy egészséges-e vagy sem. Ha azt akartam volna, hogy valaki anyáskodjon nekem, lementem volna Bradfordba vagy idehívom anyát. Állj le Harry - mutatok rá, majd kiveszema kezéből az eltervezett reggelimet, amit már jószívvel megdézsmált. Leülök az asztalhoz, és vigyorogva kezdek bele a reggelimbe, csak, hogy idegesítsem. - Ne fintorogj, ugyanezt etted.
- Az lehet, de neked ma jó erőben kell lenned.
- Meg lesz az, nyugi - csitítgatom.
- További terveid a mai napra? Kiugrasz egy autó elé? Felülsz a London Eye-ra, és ha a tetejére érsz, kiugrasz belőle? Krokodilokat etetsz? - kérdezi gúnyosan.
- Tulajdonképpen minek is maradtál itt? - kérdezem, miközben belerakom a tányéromat a mosogatóba és öntök magamnak egy pohár kávét. Teszek bele cukrot meg tejet, majd a pultnak dőlve Harry felé, fordulok.
Megforgatja a szemeit. - Oké, jó. Komolyra fogva a szót. Mit csinálunk ezután?
- Arra gondoltam, hogy veszek valamit Love-nak. Csak azt nem tudom, hogy mit. Tippeket.
- Csoki?
- Nem.
- Plüss?
- Harry.
- Virág?
- Talán.
- Ékszer?
- Milyen?
- Nyaklánc?
- Karkötő?
- Gyűrű?
- Gyűrű! - kiáltok fel, rákontrázva Harryre. - Egy gyűrű.
- Szerelmed záloga - cincogja Harry, nekem pedig nem sok kell, hogy hozzá vágjam a poharamat. - Most van nyolc óra, öltözz fel, elviszlek egy haveromhoz.
- Minden haverodat ismerem, és nincs köztük ékszerész - felvonom a szemöldököm.
- Két évig nem voltál itthon - emlékeztet, majd elvéve poharamat az emelet felé lökdös.
***
- Ez az - mutat egy kisebb épületre az Oxford Streeten. Aranyos bolt, kívülről teljesen átlagos. A kirakatban órák és nyakláncok kavalkádja sorakozik, ennyi ékszert még életemben nem láttam. Harry után lépek be a boltba, gyorsan tanulmányozva azt. Fehér falak, sok ékszer. Szokásos, azthiszem. Viszont a csávó, aki kilép a pult mögül, kicsit sem mindennapi. Selyem nadrágot és inget visel mellénnyel, sállal és egy teljesen kopasz macskával a jobbján, amit bal kézzel símogat. Legális ilyen kopasz és írtózatos macskát tartani egyáltalán?
- Harry Styles, téged is látni manapság? Meggondoltad magad? - a hangja vékony és kissé idegesítő, a hátam borsódzik tőle, ahogy mellé még Harryre is kacsint.
- Sippy - üdvözli Harry is. - Hadd mutassam be a barátomat, Zaynt. És nem, még mindig hetero vagyok, és ő is az - teszi hozzá gyorsan, mikor a férfi szeme rám villan. - Ilyen ügyben jöttünk. Kéne egy amolyan "bocsi, hogy két évre leléptem, de te vagy a mindenem" gyűrű. Tudsz segíteni?
- Én mikor nem? - csillan fel a férfi arca. - Fogd meg Madame-t, Hazzy - tuszkolja Harry kezébe a macskát. - Várjatok itt, fiúkák! - mutat ránk, majd eltűnik egy ajtó mögött a bolt hátuljában.
- Mégis hova hoztál te engem? - fordulok barátom felé. - Az a csávó kétségtelenül meleg, és ez a macska egyszerűen förtelem! - dörrenek rá mérgesen.
- Az lehet, viszont máshol nem kapsz negyedáron ékszereket csak azért, mert a tulaj bukik rád, és csak arra vár, hogy mikor leszel biszexuális vagy homoszexuális - mosolyog rám. - Nyugodj meg. Amúgy is, Madame nagyon aranyos cica. Vegyél egyet Love-nak - tolja az arcomba a macskát.
- Fúj, vidd innen - morgok rá.
Nem kell sokat várni, hogy Sippy vissza térjen, kezében egy nagy táblával, amin minimum húsz gyűrű helyezkedik el. Leteszi elém a pultra, s végig húzza kezét felettük. - Válogass kedvedre, csak nektek negyedáron! - kacsint ismét Harryre. Begörcsölt a szeme?
Harry amolyan "Én megmondtam" pillantást vet rám, aztán Sippyhez fordul. Tekintetem a gyűrűkre vezetem, mindegyik eszméletlenül gyönyörű. De egy rendkívül megkapja a tekintetem. Vékony arany gyűrű, egy szintén arany szívvel a közepén, amit zöld kővel vettek körbe, mint körvonal.
- Ezt szeretném - mutatok a kis csecsebecsére, mire Sippy elismerően hümmög.
- Legjobb választás, Zayn. Legjobb - feleli, majd kiveszi a táblából. - Dobozt kérsz hozzá?
- Igen. Hármat. Mindegyik legyen kicsivel kisebb, hogy beleférjen a másikba, ha lehet - felelem, egy értetlen tekintetet kapva Harrytől, és egy vigyort Sippytől.
- Nagyon szereted azt a lányt, ugye barátom?
- Nem tudod elképzelni, mennyire.
03 - Meglepetés
Love Grynbeer, 2015. 09. 16., London
Remegő kezekkel, könnyeimet nyelve pötyögöm be a pár számjegyből álló telefonszámot, megdörzsölöm arcomat. A szívem hevesen dobog, szerintem még a szomszéd városban is úgy hallják, mint egy rockkoncertet. Kifújom a bent tartott oxigént, s újabb adagokért kapkodok, miközben ujjammal a zöld mező felett egyensúlyozom. Két napja van meg a telefonszáma, de csak most gyűjtöttem hozzá elég lélekerőt, hogy fel is hívjam. Nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz. Úgy gondoltam, ha egyszer arra kerül a sor, hogy felbukkan, és a sors úgy adja, hogy beszélhetek vele, sokkal simábban fog menni. A görcs a gyomromban viszont arra következtet, hogy nagyot tévedtem.
Nagyot sóhajtok, ujjamat a képernyőre szorítva. Mostmár nem léphetek vissza, megtettem az első lépést. Minden csöngéssel egyre gyorsabban dobban a szívem, egészen addig, amíg a telefon magától meg nem szakítja a hívást. Nem veszi fel. Talán megismeri a számomat? Miután elment csak azért nem változtattam telefonszámot, hogyha akar, el tudjon érni. Vagy csak nem fogad ismeretlen számokat, nehogy én legyek az? Esetleg Harry vert át?
Idegesen újra a hívás gombra tapintok, remegő ajkakkal a fülemhez emelve a készüléket. Térdeimet mellkasomhoz húzom, hátam az ágytámlának vetem. Vedd fel, könyörgöm.
A telefon nem csöng ki többé, arra számítok, hogy ismét kinyomta, de a hívás már három másodperce megy, és valaki belecuppog.
- Zayn? Zayn, ott vagy? - suttogom, a hangom elcsuklik a rámtörő zokogástól. - Én, öm.. É-én.. Love vagyok - nehezen nyögöm ki a nevem, abban reménykedve, hogy válaszol, de nem teszi. - És.. És csak hiányzol. Sajnálom, tudod, haha - kínomban felnevetek. - Beszélnünk kéne. Szeretlek - amint ez kicsúszik a számon, mégnagyobb sírógörcs veszi magát rajtam úrrá, kinyomom a telefont. Ledobom az ágyra, tenyerem számra szorítva. Lehunyom a szemem, ahogy a könnyeim vízesésként szelik át arcomat, mint az átnedvesedett sziklát. Úgy érzem fulldoklom, a csontjaim valahogy pihesúllyúnak hatnak, legszívesebben aludnék, örökre. De a torkomban tomboló, égető fájdalom nem engedi. Ő volt, tudom, érzem, és más nem lehetett, beleszólt volna. Ő volt a vonalban, és hallotta, mostmár biztosra tudja, hogy ennyi idő után is szeretem. A kérdés már csak az, hogy ő szeret-e még engem?
Lassú, de biztos mozdulatokkal felkelek az ágyamból, és a fürdőszobába sétálok. Megnyitom a zuhanycsapot, s ruhástól állok a jéghideg víz alá. Sikkantok egyet, ahogy az apró, folyammá álló vízcseppek erősen csapódnak a bőrőmnek, piros, fájdalmas foltot hagyva érkezésük helyén. Megborzongok, már azon vagyok, hogy kiugrok a víz alól, de maradásra bírom magam, a saját érdekemben. Ki kell szellőztetnem a fejem, muszály valahogy elterelni a gondolataimat, és ha ez mazochizmussal és felfázással jár, hát csak tessék, egyéb gondom úgysincsen. Ja, hogy van, méghozzá az, hogy a férfi, akit öt éve szeretek változatlanul, két év után visszajön, ráadásul felveszi nekem a telefont, és én a tudtára adom akarva-akaratlanul, hogy még mindig, talán jobban szeretem. Hát mi ez, ha nem másodlagos probléma?
Úgy félóra múlva, egészségem pusztításának végeztével elzárom a zuhanyt, ledobálom a ruháimat, majd meleg és kifejezetten puha törölközőt csavarok magam köré. Beletörlöm az arcomat, akaratlanul pillantok a tükörbe. Sápadt arc és fekete táskás, duzzadt szemek néznek vissza rám, a lehető legelkeseredettebb grimasszal, amit ember valaha láthatott. Megriadok saját magamtól, fél másodpercnél többet nem tudok a rettenetes külsőm hogylétével foglalkozni. Az összegzés egyszerű és könnyű: förtelmes vagyok, mint az elmúlt húsz évben, nincs változás. Talán a hajam fakult ki egy kicsit mégjobban, de ez szinte ugyan az, ronda vagyok.
A fürdőszoba padlójáról felszedem a reggel eldobált pizsamámat, majd a vitrines szekrényem alatti sorpolcról kiveszek egy fekete bugyit. Belebújok a ruhákba, megrázom a fejem és hajamat törölközőbe csavara térek vissza a szobámba. Ám immár nem vagyok egyedül, ugyanis Édesanyám az ágyamon ül, s egy régi, mosolygós képemet tartja a kezében. Három évvel ezelőtt készült, Zaynnel az oldalamon. Még ránézni is fáj, nem, hogy vissza gondolni rá, milyen szép idők is voltak azok.
- Itt még olyan mosolygós voltál - pillant rám, arcán a szomorúság száz árnyalata játszik. - Tudod, én szerettem Zaynt. Kedves volt veled, kedves volt velem, rendes srácnak tűnt. Viszont az, hogy elhagyott, szemét húzás volt. Veled ellentétben, kicsim, én mai napig azt vallom, hogy igazán szeretett téged. Csak rá kellett nézni, amint éppen téged figyel s majd ki csattan a boldogságtól. Az ilyet az ember nem tudja megjátszani, akármennyire is akarja. Már csak egyet nem értek, és te sem, ahogy senki más sem. Ez alapvető, nem ragoznám.
Csendben, karjaimat összefonva mellkasomon figyelem őt. Mosolyog rám, olyan mértékű szeretet sugárzik belőle, amilyennel csak egy anya szeretheti egyszem lányát. Szám sarkába apró mosoly költözik, ahogy int kezével, hogy üljek az ölébe. Így is teszek, fejemet a vállára döntve s a képet tanulmányozva. Rettentően vidám voltam azon a képen, szinte sugároztam a boldogságot. Nickelback koncerten voltunk Zaynnel, a kedvenc közös bandánk volt. Születésnapom alkalmából vitt el egy Deluxe koncertre, ahol csak száz fős ember tombolhatott, köztük mi is. Mielőtt eljátszották Savin' Me című számukat, pontosan azt mondták: "Ezt a legszebb lánynak, akinek ma születésnapja van! Boldog tizenhetedik születésfordulót, Love Grynbeer! Zayn nagyon szeret.". Életem legszebb napja volt, azthiszem, bár minden nap és perc szép volt, amit Zaynnel tölthettem. Ennek száma igen csak kevés, hiába van szó két évről.
- Vele beszéltél, igaz? - kérdezi anyukám csendesen, szorosabban ölelve a derekam. Behunyom a szemem, visszatartva a kíméletlen zokogást. Persze, hogy hallotta. Bólintok, nem érzem magam képesnek rá, hogy szavakat illetve mondatokat alkossak. - Mit mondott?
- Se-semmit. Ő csupán.. nem szólt bele. - Megrázom a fejem, igazolva, amit mondok.
- Jaj, kicsim - magához húz, kezeimmel szorosan ölelem át, szemeimet újra átitatják a könnyek.
- Miért ilyen nehéz? - kérdezem, de választ nem várok rá. Anya legjobb taktikája a csendes vigasztalás, amiben végeláthatatlanul tökéletes. Nem mondd semmit, hiszen mit mondana? Egyszer jobb lesz? Valamikor biztosan, de lehet nem, az én esetemben meg főleg. Szóval ilyenkor - vagyis minden este -, szó nélkül simogatja a hátamat órákon át, amíg én kisírom az aznapi hiány érzetemet Zayn iránt. Egy anyukánál nincs jobb támasz. Ő tudja legjobban, hogy mire van szükséged, tanácsot ad, ha kell és ő főzi a legjobb forrócsokikat is. Ez valahogy majdnem mindegyik nőnemű szülőnél így van.
- Főzzek forrócsokit? - suttogja nekem, én pedig hevesen bólogatok.
Lassan felállít, s ujjait enyémek közé fűzve húz a konyha felé. Nincs nagy házunk, csak egy konyha, egy fürdőszoba, nappali és két szoba van benne. Még a nagyiék vásárolták annak idején, anya itt nőtt fel, aztán én is. Könnyű fenttartani, a kettőnk fizetése pont elég rá, így marad ételre és ruházkodni is. Minek költöznénk nagyobb házba, mikor ez teljesen elég?
Helyet foglalok az egyik bárszéken a pult előtt. Amerikai építésű konyhánk van, a nagyiék ugyanis kanadaiak voltak. Ezáltal én sem vagyok teljes mértékben angol származású. Fél évig keresgéltek, mire megtalálták ezt a házat: kicsi, de otthonos, és emlékezteti őket az eredeti otthonukra. Így valahogy nekem is kellemesebb.
- Szokásosan?
- Kicsit több csokival - cincogom egér hangon, ujjaimmal mutatva a "kicsit". Anya felnevet, amin nekem is kell, kuncogásom kissé sírós. Anyukám felém nyújt egy papírzsepit, én pedig letörlöm az arcomat áztató könnyeket, majd kífújom az orrom. A zsebembe gyűröm a zsepit, mindig is túl lusta voltam. Fejemet a pultra döntöm, míg anya megsimogatja a fejemet.
- Arra gondoltam, holnap tarthatnánk csajos napot. Nézhetnénk Pretty Little Lairs maratont, vagy Teen Wolfot, nasizhatnánk, satöbbi.
- Anya - felpillantok rá. - Tudod, hogy nem nézek Pretty Little Lairs-t, mióta ideggörcsöt kaptam, hogy nem tudom kitalálni, kicsoda A. És.. mi az a Teen Wolf? - azthiszem anyukám túlságosan oda van a tini fiúcskákért, mint egy átlagos tinilány. Sőt mi több, rosszabb és nagyobb rajongó.
- Nézzünk inkább Simlis spinéket? - kérdezi, felvonva szemöldökét.
- Egyetértek - bólintok mosolyogva.
- De az olyan.. Szexista - vágja be a durcát. Felnevetek.
- Húsz éves vagyok, te pedig harmincnyolc. Szerintem nem gáz, ha szexista sorozatokat nézünk. Köszi - motyogom, ahogy elveszem tőle a bögrét. Kissé, na jó, nagyon forró. Pereme fölé hajolva fújogatom a tűzforró löttyöt, hogy minnél hamarabb megihassam. Imádom anya forrócsokiját. - És nincs semmiféle Taylor Lautner, Liam Hemsworth vagy Chris Pine szexi-has-görcs, értve? - emelem fel mutatóujjam figyelmeztetően.
- Be kell vallanod, hogy Chris Pine kurva jó pasi! - mutat rám.
- Anya! - szólok rá nevetve. - Egy kicsit - hajtom le a fejem sunyin, amin anya jóízűen nevet. - Isteni a forrócsokid, mint mindig - dícsérem meg kedvesen, amire egy puszit és csokimaradékot nyom az arcomra. - Fúj! - kiálltok utánna.
Pár percig csendben, csokimat kortyolgatva ülök, azon tűnődve, anyunak mi tarthat eddig a vécén. Már arra jutok, hogy beleszorult, és hívnom kell a mentőket, mikor hangosan dübörögve ront le a lépcsőn, kezében a Christina Perri - Human című számot éneklő mobilommal. A lépcsőtöl a konyháig fut, majd megáll majdnem mellettem, gyors tempójának hála zoknija tovább csúszik a parkettán, mint ahol én ülök.
- Telefon - lihegi.
- Ki az? - kérdezem unottan. - Ha Raina az, tedd le, összevesztünk. Ha Sam az, tedd le, majd írok neki. Ha..
- És ha Zayn az? - vág közbe, mire a számban épp lenyelésre váró forrócsoki mind anya nyakában köt ki. - Erre az opcióra nem számítottam - vihog idegesen. - Vedd fel! - tolja az arcomba.
- Dehogy veszem - lököm vissza a kezét.
- De, felveszed - a kezembe paszírozza a telefont, s eltűnik a fürdőszoba ajtaja mögött. Veszek egy mély levegőt, a hívófélre pillantok.
HÍVÓ: My Zayn
Még a nevének látványa is majdnem megsirat, vissza kell tartanom a levegőt. Megtörlöm a telefon kijelzőjét, a meglepetésszerű forrócsokiból még a telefonom is kapott. Aztán remegő kezekkel elhúzom a zöld nyilat.
- Meglepetés - mély, kellemes és túlontúl ismerős hang szól a telefonba. Kifejezetten rekedtes és megviselt hatást nyújt, ahogy lassan dörmög nekem. A hátamon feláll a szőr, a bőröm minden pontja bizsergésbe kezdd. Nem készültem fel rá eléggé, hogy milyen lesz újra hallani a hangját, vagy tudni, hogy most csak is rám figyel.
- Z-Zayn? - kérdezem, reménykedve benne, hogy nem csak a képzeletem űz velem csúf tréfát, hanem tényleg ő az.
Másodpercekig várat a válasszal, már kezdek félni, hogy esetleg csak átverés, amikor végül megszólal, és a szívem mintha önmaga gyógyításába kezdene.
- Love - jelenti ki hangjában olyan szeretettel, amilyet két éve éreztem utoljára. A szívem a megszokott ütem sokszorosát veri a torkomban.
- Zayn! - kiáltok fel, aztán számra tapasztom a kezem. Teljesen megőrülök tőle, vele, nélküle és érte.
- Találkoznunk kell. Minél hamarabb. Holnap?
A fürdőszobaajtóra pillantok, ahonnan épp anya lép ki.
- Holnap nem jó, anyával tartunk.. közös napot.
Ahogy kiejtem a szavakat, anya nemlegesen rázza a fejét, kezével a nyaka előtt integet és grimaszt vág.
- Vagyis.. de, jó. Hol és mikor? - kérdezem, diplomatikusságot erőltetve a hangomba.
- Neked hol jó? - nem tudok betelni a hangjával.
- A parkban - nyomom meg a két szót erőteljesen. - Hánykor?
- Délután három?
- Tökéletes.
- Akkor jó.
- Oké.
- És..
- Szia, Zayn!
- Love! - kiállt még bele utoljára.
- Tessék?
- Én is szeretlek - azzal bontja a vonalat.
A telefon kiesik a kezemből, egyenesen a pultra zuhanva. Anyura pillantok, a szemem azonnal könnyes lesz. - A-Anya..
- Kicsim? Mit mondott? - elém siet, kezeit vállamra rakja. - Mit mondott, Love?
- Hogy szeret.
02 - Véletlenek
Zayn Malik, 2015. 09. 16., London
Kezeimet arcomra tapasztom, dörzsölve a bőrt. Szinte már fáj, ahogy körmeimmel nyúzom a szemem alatti részt, mintha ki akarnám kaparni a saját szemeimet. Legszívesebben azt is tenném. Fejemet a falnak döntöm, egymás után háromszor lefejelve. Nem. Nem. Nem.
- Hogy lehetsz ekkora marha? Nem hiszem el, Harry! A kibaszott életbe! Minek születtél meg? Bocsánat, anyád nem tudhatta, hogy ekkora nagy fasz leszel! Istenem! Te seggfej állat! - üvöltözöm vele, folyamatos, egyenetlen köröket járva a szobában. Festett szürke hajamba túrok, úgy meredek újból rá. - Hogy a faszomba juthatott ez mégis eszedbe? Odaadni neki a telefonszámomat? A lakcímemet, ember? A Föld nem hordott még a hátán ilyen barmot, mint te vagy, öregem! A picsába! - ismét rám tör a pusztíthatnék, a keserves düh roham.
- Nyugodj le haver, a kurva életbe már. Tedd magad tartalékra. Relax, testvér, relax - kezeit teste mellé emeli, s ujjait behajlítva kezd "ommm"-ozásba. Hippi geci.
- Te csak ne pofázz nekem, bazdmeg - dörrenek rá, fülét-farkát behúzza. - A világon nincs mégegy ilyen balek - remegő ujjaim közé veszek egy szál cigarettát, majd meggyújtom. Jó érzéssel tölt el, ahogy a füst végig áramlik a tüdőmben, majd az ereimben, extázis hatású.
- Figyelj. Ha legközelebb felhívsz, közöld, hogy van egy mindenre elszánt, teljesen dinka ex-nőd, aki kibaszott két év után is arra vár, hogy mikor mész vissza hozzá. Hogy szeded össze az ilyen nőket? Pedig Love egész normálisnak tűnt - hümmög állát simogatva. Felhúzom a szemöldököm, ujjaim ökölbe görbülnek.
- Kurvára ne beszélj így róla - morgom, s levetem magam a kanapéra, Harry mellé. Megriad kissé, arrébb húzódik. Nevetnem kell rajta.
- Miért ne? Az exed, nem? - felvonja bal szemöldökét, mire én is.
- És akkor mi van? Ócsárolni kell? Nem tudsz semmit - vágok vissza, igyekszem megőrizni a hidegvérem. Nyugalom.
- Ezért épp ideje, hogy elkezdj mesélni.
Veszek pár mély, gyors levegőt, aztán rendezem légzésem. Harryre pillantok, aki bizakodva néz vissza rám. Miért kell ennek ennyire nehéznek lennie?
- Szereted még? - kérdezi hírtelen. Rá sem kell néznem, hogy tudja a választ. Jobban ismer, mint én saját magamat.
- Az életemnél is jobban - felelem halkan, igyekezve nem sírni. Apa mindig azt mondta, hogy nem szégyen, ha egy férfi sír, mi is emberből vagyunk, és ez csak azt bizonyítja, hogy vannak érzéseink. Én is ezt vallam, de nem a legjobb haverom előtt szeretném kibőgni a lelkemet, pedig legszívesebben azt tenném.
- Akkor miért mentél el? - tér vissza a témára megint, kezét a vállamra helyezve. Rá emelem a tekintetem. Benne bízhatok. Nagyon remélem.
Halkan kezdek bele, de tudom, hogy Harry minden szavamat hallja:
- Megfenyegettek, hogyha nem lépek le, megölik Love-ot. Nem tehettem mást, eltűntem az életéből.
Azthiszem Harry hosszabb történetre számított, tekintettel érdeklődő s némileg csalódott arcára. Hát sajnálom, hogy nem szolgálhatok tündérmesével, de nem vagyok képes elmondani neki a teljes igazságot. Egyenlőre ennyi éppen elég, ha tehetem, igyekszem nem többel előállni. Gyenge vagyok, és utálom ezt, de a legfurcsább az, hogy imádom azt, aki ezt teszi velem. Imádom Love-ot, annak ellenére, hogy ő tehet mindenről.
- És nem félsz, hogy most megölik? - teszi fel a leglogikusabb kérdést. Elmosolyodom.
- Itt vagyok, hogy megvédjem.
- Akkor miért nem tetted ezt az elmúlt két évben? - hajamba túrok, ajkamba harapva emésztem a kérdést.
- Be paráztam, és legjobbnak tűnt azt tenni, amit kértek. Lelépni és sosem vissza jönni.
Harry elgondolkodó fejet vág, halántékát masszírozva kel fel és a konyhába sétál. - Kérsz egy kávét?
- Ha csinálsz - baktatok utána, meztelen lábam csattog a kövön.
- Ki zsarolt meg? - kérdezi, miközben a kávéfőzőhöz sétál. Régi kotyogója van, amiről rögtön Love jut eszembe. Ő is mindig ilyennel főzött kávét, elmondása szerint utálta azt a szart, amit az-az elektromos szar főzött. Elmosolyodom a gondolatra.
- Tudom - bólogatok, mutató- és hüvelykujjammal összecsípem az alsó ajkamat. - Fogalmazzunk úgy, kevesebb levegő fogy a Földön.
- Tudod miért zsaroltak meg? - felém fordul, miután meggyújtja a gázt, anélkül, hogy reagálna az előbbiekre. A kezemben pihenő, már régen anélkül elégett cigicsikkre pillantok, hogy beleszívtam volna. A hamutálba dobom, kerülve Harry tekintetét. - Zayn?
- Igen, tudom - sóhajtok fel. Kérdőn pillant rám, várva a folytatást. - Azért, mert.. Mert nem folytattam azt, amit apám elkezdett. A következménye két választás lett. Vagy lelépek, vagy Love-nak halnia kell.
- Miért pont ő?
- Azért, mert miatta nem léptem a faterom helyébe. Túlságosan szeretem, és én.. Én csak nem akarom bajba keverni, ahogy apa tette anyával.
Újabb szálra gyújtok rá, amit bár Harry nem néz jó szemmel, még sem szól semmit.
- Nem akarsz gengszter lenni, értem én - vigyorodik el, amire megforgatom a szemem.
- Nem kell annak lennem, az vagy te helyettem is - mutatok rá, kicsit terelve a témát, de aki ismeri Harryt tudja, hogy ha valamit ő akar, azt megszerzi. És ő most információkat akar.
- Szóval. Azért zsaroltak meg, mert nem akartál bandafőnök lenni. Te pedig leléptél anélkül, hogy kicsináltad volna mindegyiket, egy kivételével. Nem tudom, hogy Love hogyan csinálja, de tud valamit. A régi Zayn már falukat mészárolt volna le, ha veszélyeztetik azt, ami az övé. Vagy tévedek? - két pohárba önti a lefőtt kávét, rám sandít. - Cukor? Tej?
- A szokásos - megvonom a vállam, nagyot szívok az elégő félben lévő bagóból. A kezembe nyomja a poharat, ami kishíjján leégeti a bőrt a tenyeremről, de nem zavar.
- Hogyan tovább? - az asztal sarkára ül, és rám szegezi tekintetét.
- Fogalmam sincs, haver - lehorgasztom a fejem, a sötétbarna folyadékot tisztelem meg kitűnő figyelmemmel. - Nem vagyok rá kész, azthiszem..
- Mire nem vagy kész? - vágja hozzám a kérdést felháborodva. - A csaj két éve vár rád, annak ellenére, hogy semmilyen okot vagy magyarázatot nem adtál neki arra, hogy megvárjon, vagy, hogy miért tűntél el. Sunyi módon kiszedte belőlem a telefonszámodat, még a lakcímedet is az első adandó alkalommal, amikor megtehette. És te nem tudod mit tegyél? És én vagyok a marha - teszi még hozzá szarkasztikusan. Indulatosan pillant rám, amivel szerencsésen előcsalogatja a bűntudatomat.
- Akkor mondd, mit tegyek, te életguru? - felvonom a szemöldököm, karjaimat pedig keresztbe fonom mellkasomon, miután az asztalra teszem kávésbögrémet anélkül, hogy belekóstoltam volna.
- Menj oda, legyél őszinte, és tádám! - csapja össze tenyereit. - Boldogan éltek, míg meg nem hal.
- Kurvára nem vagy vicces, Styles - hunyorgok rá, kezeim ökölbe szorulnak, amit ő is észrevesz. Megköszörüli a torkát.
- Vicc volt pedig. A lényeg - ő is leteszi kávésbögréjét, s kezeit vállamra helyezi. -, hogy mondj el neki mindent, és oldjátok meg együtt. Vagy ő nem tud az egész maffiás életedről?
Kilépek előle, a hamutálba nyomva cigimet. - Nincs maffiás életem, és amúgy de, tud róla. Mindenről tud. Az összes titkomról. Kétlem, hogy megbocsátana. Egy dolog, hogy szeret, egy másik, hogy bízik-e bennem még.
Megértőn bólint, és belekezdene egy újabb hosszú monológba, mikor megcsörren a mobilom. Egyszerre pillantunk a nappali felé, futólépésben indulok el. Felkapom a dohányzóasztalon pihenő telefont, beharapom az alsó ajkam a kijelzőn villogó név láttán.
HÍVÓ: My Love
- Honnan van meg a száma? - kérdezi Harry a hátam mögül, megriadok a hírtelen kérdésre.
- Attól, hogy nem voltam itt, még figyeltem rá - pillantok rá. A telefon még csöng egy darabig, aztán elhallgat. Nem kell sok, hogy újra nótába kezdjen.
- Vedd már fel! - dörren rám Harry.
- És mégis mi a rézfaszú baglyot mondjak? - teszem csípőre a kezem.
- Semmit. Hallgasd meg, ő mit akar mondani.
- Ez nem is hülye ötlet.. de.. Harry, nem bírom hallani a hangját, én-én..
- A picsába már! - kikapja kezemből a telefont, elhúzza a kis zöld nyilat s csettint egyet nyelvével, hogy a hívó tudja, vonalban van.
- Zayn? Zayn, ott vagy? - a térdeim megrogynak, lezuhanok a kanapéra. A hangja sírós, ahogy Harry kihangosítja a telefont. - Én, öm.. É-én.. Love vagyok. És.. És csak hiányzol. Sajnálom, tudod, haha. Beszélnünk kéne. Szeretlek - a hívás megszakad, ahogy kimondja a kilenc betűs szót. Kinyomta. Felpillantok Harryre, szemeim könnyesek. Pislogok egyet, mire a könnyek áttörve az igencsak vékony gátamat, sorban folynak le az arcomon.
Hallottam a hangját, két év után tökéletesen és élethűen. Miattam volt szomorú.
- Szeret - pillantok Harryre. - Azt mondta szeret, és, hogy hiányzom neki! Hallottad? - kérdezek rá kétségbeesetten, mire bólint. Leül mellém, karjaival magához húz és szorosan, barátian megölel. Rám tör a zokogás, sutba dobva az elveimet, miszerint nem sírok senki előtt.
- Sssh - motyogja Harry, jobbra-balra dőlöngélve.
- Elbasztam. Nagyon elbasztam, Harry - felelem, lassan de biztosan eltolva magamtól. Igyekszem rendbe szedni a légzésem, arcomat kezembe temetem. - Mit csináljak? - nyüszítem halkan, akárcsak egy elhagyott, kétségbeesett kutya.
- Mennyire szereted?
- Az életemnél is jobban, Harry. Nem tudod elképzelni, hogy most is milyen gyomorgörcsöm van attól, hogy mi lehet vele. Mi van, ha épp most szorítják sarokba? Bármit megtennék érte.
- Akkor most elmondom, mit teszünk - feleli, karjait összevonva mellkasán. - Abbahagyod ezt a depizős-hősszerelmes Zaynt, és újra szétverlek-seggfej Zayn leszel. Aztán szépen elmegyünk a te kis bandádhoz, és bejelented, hogy kicsinálod mindegyiket, amelyik akár a csaj közelébe is megy. Másszóval elfoglalod a méltó helyed. Leszámolunk a gonoszokkal, f-..
- Harry, Harry! - vágok a szavába. - Nem Batman vagyok. Mondj valami értelmesebbet.
- Hát jó - összecsapja a tenyerét. - Szerezzük vissza a csajt!
